Hát újra itt vagyok. Két év, két különböző rák, két kezelés sorozat, két kurvahosszú három hónap a pet/CT-ig, majd másodszor is egy elképeszően hosszú hét az eredmény olvasásáig. Szóval újra itt vagyok
És, igen, újra itt, helló mindenki! Tudom, tudom, nem írtam már vagy másfél hónapja, de őszintén szólva ha akartam volna sem tudtam volna. Srácok, ez volt éltem legkeményebb menete. Én aztán tényleg nem vagyok egy picsogós, siránkozós, puha nemtomki, de azért ez engem is odavert. Mondjuk kottára végigcsináltam a sugarat, de rezgett a léc.
Vannak azok a nemszeretemposztjaim. Biztos ez is olyan, pedig ebben még nem írtam többet mint tizenhat szót. Most már huszat. Mostanra pedig már huszonnégy az. És még mindig nem szeretem. Valószinüleg ez a végégig így is marad, hehe. Ááá, én is tudom, ti is tudjátok, hogy csak húzom itt az időt, de előbb utóbb így is - úgy is le kell írnom azt amit kifejezetten nem szeretek leírni. Szóval nem is szarakodok tovább. Csináljuk!
Lassan egy hónapja írtam legutóbb, de azóta igazából csak két dolog történt. Az egyik, hogy elmentem Pet/CT-re, a másik pedig, hogy ma megjött ennek az eredménye. Őszintén szólva iszonyat lassan mennek a dolgok és ezt konkrétan életveszélyesnek érzem. Itt nem annyira van idő szarakodni mint a Hodgkinnál, de konkrétan lófaszt sem tehetek, egyszerűen csak megyek amikor és amerre kell. Sodródom az árral. Rettenetesen frusztráló.
Szóval újra itt vagyok. És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem újult ki a rákom. Kaptam helyette egy másikat. Na nem mintha hiányzott volna, de most már tuti, hogy ez kurvára nem kívánságműsor. Olyan vagyok b+ mint a Netflix. Kezdődik egy újabb évad. Vártad? Én nem annyira.
Szenteste előtt egy nappal kaptam meg az utolsó sugárkezelésem. Emlékszem, hogy amikor ballagtam ki a kórházból azon morfondíroztam, hogy de jó, hogy végre vége a kezeléseknek, na meg azon, hogy vajon tényleg vége van-e. Onnantól fogva három hónapnak kellett eltelni, hogy ezt kideríthessük. És bár irgalmatlanul lassan, de lepergett a homok és most itt ülök a kezemben a sorsdöntő eredménnyel.
Mindenekelőtt az van, hogy a december végi posztomban azt írtam, hogy pár napon belül jelentkezem az utolsó posztommal, de végül mégsem így történt. Annyi van, hogy nem tudtam és még most sem tudom megírni. Egyszerűen még nem megy.
Lassan egy hónapja nem írtam, legalább is ezt hiszitek. Történt ugyanis, hogy kb két hete megírtam a csodálatos sugaras posztot, aztán egy óvatlan mozdulattal kitöröltem az egészet. Természetesen a szerkesztő részen a vissza gombbal helyre tudtam volna állítani, de mellényúltam, így végleg elveszett. Pedig milyen jó írás volt. Tele akcióval, cselszövéssel, romantikával és szerelemmel. Bár lehet, hogy egy kicsit túlzok, hehe. Na de a lényeg, hogy mostanra tudtam összeszedni magam és újra nekiállni. Íme.
Nem szoktam én ilyen sűrűn posztot írni, de mi a francot csináljak, ha az utóbbi hetekben csak úgy pörögnek az események. Itt egy kis kemó, ott egy kis covid, amott egy kis sugár konzílium. Hopp, mondom sugár konzílium. Elértem hát ide is. Na lássuk, hogy mi történt tegnap.
Egy éve tudom, hogy mi az ábra velem és több mint fél éve folyik az aktív küzdelmem a rákkal. Az elmúlt idő mindenről szólt, csak a kiszámíthatóságról és a tervezhetőségről nem. Meg sem tudom már számolni, hogy hányszor zúzta már porrá valami a gondosan megírt forgatókönyveket. Legutóbb ugye az, hogy covid fertőzött lettem. Úgy unom már.
Ahogy a címből nagy nehézségek árán, de azért ki lehet találni, tizenkilenc napja vagyok megáldva ezzel a csodálatos coviddal. Számomra teljesen megdöbbentő az, hogy milyen hatással van rám, hogy milyen tüneteket produkál tudván, hogy rákos vagyok, hogy cukorbeteg vagyok, hogy a kemónak köszönhetően alapjáraton pötyög csak az immunrendszerem. Bár nem vagyok 80+-os, de így is bőven a kiemelten veszélyeztetett csoportba tartozok. Nem véletlen tehát, hogy nagyon, de nagyon igyekeztem elkerülni. De nem sikerült.
_z_k _k_k n_m sz_r_t_k _ k_h_v_s_k_t, j_bb h_ b_l_ s_m k_zd_n_k _z _lv_s_s_b_, m_rt _z _gy b_r_m_ n_h_z f_l_d_t l_sz. _rr_ g_nd_lt_m, h_gy m_st _gy _r_m m_g _ p_szt_t, h_gy n_ cs_k n_k_m k_llj_n d_lg_zn_ v_l_ _g_z_n, h_n_m _nn_k _s _k_ _lv_ss_, h_h_. Sz_v_l c_v_d h_lyz_tj_l_n_s r_v_d_n. Cs_pj_nk b_l_!
Azt hiszem ez az a poszt amit nagyon nem akartam megírni. Mondjuk nagyon sokat tettem azért, hogy ne is kelljen. De úgy látszik, hogy teljesen mindegy, hogy én mit akarok, vagy én mit teszek, valahol valaki jobban tudja hogy kell alakulnia a dolgoknak. Valaki valahol úgy tekergeti a kormánykereket ahogy neki tetszik, teljesen független attól, hogy én merre akarok menni. Jajj, nagyon nem akartam megírni ezt a posztot.
Múlt hét hétfőn átestem a tizedik kemoterápiás kezelésemen. Tizedik, tizedik, tizedik. Ízlelgetem, de sehogy sem lesz finomabb, ez egyszerűen baromira sok. Öt hónapja kapom és még van vissza egy, ami konkrétan még két kört jelent. Nagyon várom már a végét. Sokasodnak a nehézségek, a problémák, ráadásul majdnem mindig van valami igazán hajmeresztő is. A múlt hét sem telt el anélkül, hogy ne sokkolódtam volna le erősen.
Az van, hogy úgy kellett most elindulnom a következő kemóra, hogy három hete még azt hittem, hogy vége. De nem így lett. A valóság azt hozta, hogy rá kell tennem még egy lapáttal, még négyszer csatába kell mennem. Még két hónap móka és kacagás.
Minél jobban húz le a mocsár, én annál jobban kívánkozom kifelé belőle. De minél lejjebb vagyok, annál több a nehézség és annál nehezebb bármit is tennem. A mai vidám kis írásomban szép színes történeteket olvashattok arról, hogy milyen szép is tud lenni az élet. Gyerünk.
Az elmúlt kb. húsz évben a salesről és az emberekről szólt, szól a munkám. Leginkább közép vagy felsővezetőként dolgoztam különböző pénzintézeteknél, de persze voltak olyan évek is amikor közvetlen értékesítettem. Teljesen mindegy, hogy milyen poziban voltam, rengeteg dolgot tanultam ez idő alatt. Az egyik legfontosabb ezek közül az volt, hogy minél szarabbul mennek a dolgok, annál jobban kell nyomni a gázt, annál többet kell beletenni.
Ha a PET CT eredménye most egy kaparós sorsjegy lenne, akkor az én olvasatomban az lenne ráírva, hogy sajnos nem nyert. Még úgy is, hogy a korábbi vizsgálathoz képest javulás van, a rákom végül is jól reagált a kezelésre. Persze mint mindent, ezt is többféleképpen lehet értékelni, minden attól függ, hogy az ember mit tekint benchmarknak, azaz mi a viszonyítási alap. A mostani nem hosszú posztban erről fogok írni néhány mondatban.
Már csak három van vissza. Csak három? Csak? Nem, ez még nem a csak. A három az még kurvasok. De ami ennél fontosabb, hogy öt már a hátam mögött van. Öt kemoterápiás kezelés. Leírni is gyűlölöm. Pedig ez a fegyverem a rák ellen. Nem az egyetlen, de a legkézzelfoghatóbb.
Túl vagyok a negyedik kemón és ezzel együtt túl vagyok a kemoterápiás kezeléssorozat felén is. Legalábbis remélem. Nem tudom mit fog mutatni jövő héten a félidős PET CT, de a bizakodás mellett őszintén szólva vannak fenntartásaim is. De ezekről majd később. A mai várhatóan nem túl hosszú posztban először jöjjön a szokásos két hetes visszatekintés.
Harmadszorra találkoztam a kemóval, harmadszorra sújtottam le a fenevadra, és a harmadik alkalom után is érzem, hogy biztosan megnyerem a rák ellen a háborút. A kérdés csak az, hogy mikorra, mennyire lesz durva és, hogy mi lesz ennek az ára. És ez utóbbi kérdés a legfontosabb. Nade mielőtt belevágok a legutóbbi kórházi kalandozásba, lássuk, hogy mi történt az elmúlt időszakban.
A vidám kis lányregényem előző részében írtam arról, hogy iszonyatosan rossz és nehezen feldolgozható volt az elmúlt időszak a tehetetlenség miatt, és két hete végre visszaüthettem egy keményet. A tegnapi nap lepörgött a második menet és bátran állíthatom, hogy rendesen beleálltam a dologba és ott ütöttem a fenevadat ahol értem. Persze kaptam én is pofonokat, de szerintem minimum többségi pontozással lehoztam ezt a menetet is. A meccs negyedén túl vagyok.
Hónapok óta tudom, hogy rákos vagyok. És hónapok óta úgy áll a szervezetem ostrom alatt, hogy nem tudok igazán védekezni. Nem tudok, mert folyamatosan valami közbeszól és akadályoz. Tűröm, viselem és közben reménykedem, hogy komolyabb károk nélkül kitartok addig amíg végre visszaüthetek. És a héten végre megtörtént. Fel tudtam venni a páncélom, meg tudtam ragadni a fegyverem, és egy igazán keményet odavertem. Végre nem vagyok tehetetlen!
A holnapi nap nagyon izgi lesz. Végre elkezdődik a várva várt kemó. Szépen bejelentkezem reggel a Honvédban, majd irány a laborvizsgálat és a koronateszt, aztán befekvés az osztályra és szép nyugodtan várom a csütörtököt amikor is bekötik majd az első infúziómat és megindulnak a fincsi kis koktélok. Jó lesz? Nem. Hogy-hogy nem? Úgy, hogy nem így lesz. Mi van?
2020 május 13 szerda. Mint általában, ezen a napon is reggel hét körül fogok felkelni, el fogom végezni majd a szokásos teendőimet, de a folytatás nem a megszokott lesz. Nem fogok leülni a már jól bejáratott és őszintén szólva megszeretett home office-omba, ehelyett inkább beülök majd a kocsiba és elindulok a Honvédba. Nem, most nem egy sima vizsgálat és egy parádés rántott májas, esetleg vagdaltas-csalamádés szendvics vár rám, hanem az első kemoterápiás kezelésem.
Lassan három hete nem jelentkeztem, pedig egyre több és több üzenetet kapok, hogy írjak már, írjak már, írjak már. Higgyétek el nekem írnék én, de ha nem nagyon történik semmi, nem nagyon tudok mit elmesélni. Írhatnék persze arról, hogy élem a mindennapi életem, hogy megy a home office,
Nem igazán félek a ráktól. Pontosabban fogalmazva, nem igazán félek a rákomtól. Írhatom bátran, hogy rákomtól, mert az enyém. Bár hiába jött, hiába költözött belém, hiába próbál meg ártani, érzem, hogy közvetlen nem tehet kárt bennem, nem tud maga alá gyűrni, nem fog tudni elpusztítani.
Írtam már korábban, hogy amikor kiderült, hogy rákos vagyok, elkezdtem rengeteget olvasni, mert igyekeztem minél több infót beszerezni azzal kapcsolatban, hogy mivel állok szemben, mi várhat rám, és hogyan kellene minél jobban felkészülnöm. Találkoztam több írással is, melyek hangsúlyozták a helyes táplálkozás és a megfelelő életmódra átállás fontosságát. Ebben a posztban rendesen odateszem magam, és erről a témáról fogok értekezni egy picit.
Per pillanat az óriási várakozás kellős közepén vagyok, így gyakorlatilag nem történik semmi, legalábbis az apró-cseprő dolgokat leszámítva. Ezért megpróbálom kicsit összeszedni a gondolataimat és leírni, hogyan reagálnak a betegségemre a munkahelyen, a családban és a baráti körben. Bár nem is tudom, hogy van-e olyanom, hogy baráti kör, lévén, nem nagyon szeretek barátkozni, ezért inkább maradjunk csak az ismerettségi körnél, hehe.
Ebben a posztban két dologról biztosan lesz szó. Egyrészt elmesélem, hogy mi történt a #12 Kemoterápia és a koronavírus című poszt megírása után, másrészt pedig a posztban lévő szavazásról és a témával kapcsolatban felmerült kérdésekről fogok beszélni. Ja, és a döntésemet is elárulom, illetve annak okait is elmesélem. Hogy ezen kívűl lesz-e még valami, hát azt most még bíz Isten nem tudom.
Már egy ideje akartam jelentkezni egy olyan poszttal, ahol megosztom azokat a fontosabb linkeket, doksikat amiket olvasgattam, amikből készültem. Nagyon fontos ez azoknak akik érintettek, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy olvasni, olvasni és olvasni kell. Tudnod kell pontosan, hogy mire számíthatsz, hogy mivel nézel szembe. Ez a blogposzt nem lesz túl eseménydús az egyszeri olvasónak, nyugodtan szkippeljétek, nem fogok megbántódni. A blog írása közben kellett szembesülnöm azzal, hogy ez mennyire kurvára nincs így. Kivagyok, de tényleg.
A kemoterápia végtelenül legyengíti az immunrendszert. Olyannyira, hogy nagyon komoly probléma, nem kellő odafigyelés hiányában akár még halál is lehet egy sima megfázásból, egy egyszerű, mindennapos gombás megbetegedésből, vagy akár csak egy mosatlan alma elfogyasztásából is. Képzeljétek el, hogy mi történik akkor, ha a koronavírus rúgja rá az ajtót az emberre ebben az időszakban.
Nem is tudom, hol kezdjem. Azt már többször említettem, hogy jegyet vettem a világ egyik legdurvább hullámvasútjára, és azt kell mondanom, hogy ezek megdolgoznak a pénzükért. Ezerrel dübörög, nincs megállás, és úgy meghajt, hogy néha azt sem tudom, hogy jövök-e vagy megyek. Ennél durvább egyszer lent, egyszer fentet én még életemben nem tapasztaltam. Most is jött egy olyan hír ami igazán, de igazán felkavart. Természetesen ezt is elmesélem nektek.
2020.03.02 hétfő. Ez az a dátum amit sosem fogok elfelejteni. Legalábbis az emberek valami ilyesmit mondanak akkor, ha valami meghatározó, vagy nagyon emlékezetes dolog történik az életükben. Mondjuk én pont nem ilyen vagyok, teszek nagy ívben a számokra, legalább is ebben a formájukban. Ennek megfelelően pár hét múlva erre a dátumra sem fogok már emlékezni, pedig ez egy olyan nap volt, amit nem felejt el az ember.
Na ez az a poszt amit sosem akartam megírni. Nem akartam, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a szitu meg fog történni és végül meg kell majd írnom. Pedig álmodtam extrém dolgokat azóta amióta rákos vagyok. Még az egész hajcihő elején, azt hiszem közvetlen a FNAB után például azt álmodtam, hogy megjött az eredmény és petefészek rákom van. Hejj, van nekem petefészkem? Nincs. És? Attól én még ezt álmodtam.
Ott tartunk, hogy kiderült, hogy rákos vagyok, tudjuk, hogy a Hodgkin kór klasszikus verziójával nézek szembe, az is megvan, hogy van kb 80% esélyem túlélni. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve. Mondjuk ez az érzés azért nem tartott olyan sokáig. Miért? Mutatom.
Mielőtt elárulnám a szövettan eredményét, kicsit vissza kell kanyarodnunk a műtét napjára. Ugye az volt a terv, hogy reggel kilenckor én leszek az első, hamar kint lesz a nyirokcsomó és már mehet is a kis véres szörnyeteg a szövettanra. Azért volt a korai kezdésnek jelentőssége, mert a szövettant nem a Honvédban, hanem egy másik kórházban kellene megcsinálni.
Január végén járunk. Egy hete jelentkeztem csak a hematológusnál, és már fekhetek is a kés alá. Örülök, hogy így pörögnek az események. Egyrészt nem baj ha gyorsabban jutok majd végül kezeléshez, másrészt pedig iszonyat idegörlő, hogy nem tudom pontosan mivel kell felvennem a harcot, és csak lebegek egy légüres térben arra várva, hogy legyen már valami.
Bár a cím arra utal, hogy ráfordultunk 2020-ra, de mielőtt ezt rendesen kibeszéljük, muszáj szót ejtenem egy kis közjátékról néhány nappal Karácsony előttről. Előre is elnézést kérek, hogy erről fogok most írni, de egyrészt a tárgyhoz tartozik, másrészt meg ez nem a Bogyó és Babóca blog.
A poszt elején gyorsan utána is járunk, hogy mi a franc ez a cucc, és mi a francot keres bennem. Egy végzett hematológus valószínüleg jól tarkón vágna egy fonendoszkóppal, de az én dolgom az, hogy lehetőleg érthetően, konyhanyelven és nagyjából helyesen írjam le a dolgokat. Szóval vállalom az esetleges fizikai atrocitást is.
Az UH eredménnyel a kezemben vágtattam vissza a sebészetre, hogy kapjak egy beutalót a FNAB-ra. Sejtettem, hogy itt igazából nem fog semmi történni, és nem leszek bent többet mint két perc. Ennek ellenére volt bennem egy jó adag para egész nap, hogy esetleg ott helyben meg is szúrnak, ami nyilván nem egy leányálom.
Valamikor kb. hat évvel ezelőtt meghúzódtam és a belső combomban a lágyéki résznél, az izom mellett lett egy dudor. Kemény volt mint egy apró sérv, de nem fájt, nem csinált semmit, csak ott volt, pihengetett. Nagy kaland, millió hasonló dolog történik az emberrel. És mert ennyire nem történt vele semmi, nem is foglalkoztam vele, őszintén szólva el is felejtkeztem róla.
Kb. három hónapja kezdődött. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért cselekedtem. Hamar kiderült, hogy rákos vagyok. Tudtam, hogy konkrétan rábasztam. Eleinte a kérdés csak az volt, hogy mennyire. Azóta kiderült, hogy egy igazi hullámvasútra váltottam jegyet, amiről még egy darabig biztosan nem lesz leszállás.