Ebben a posztban két dologról biztosan lesz szó. Egyrészt elmesélem, hogy mi történt a #12 Kemoterápia és a koronavírus című poszt megírása után, másrészt pedig a posztban lévő szavazásról és a témával kapcsolatban felmerült kérdésekről fogok beszélni. Ja, és a döntésemet is elárulom, illetve annak okait is elmesélem. Hogy ezen kívűl lesz-e még valami, hát azt most még bíz Isten nem tudom.

Múlt szombaton kicsit olyan érzésem volt, mintha megmozdult volna a föld alattam. Ha belegondolok a történtekbe, kicsit még most is beleborsózik a hátam. Főleg ha egyáltalán van olyan, hogy beleborsózik. Történt, hogy pénteken munka után leültem, hogy megírjam az aktuális posztom, kicsit megosszam veletek a kemó és a koronavírus kombó okozta paráimat, dilemmámat. Hosszúra sikerült az írás, így meglehetősen későn került ki a poszt, ennek megfelelően nem is volt az egekben az olvasottság aznap. Másnap reggel a kávé mellé blogot olvasók persze elkezdtek szépen sorban megérkezni. Alapvetően a blog indulása óta már kb. 250-300 rendszeres olvasóm lehet. Nagy boldogság ez, mert egy induló blognál nem ez a realitás. Arra számítottam, hogy eleinte lesz 30-40 követő, és majd szépen lassan felkúszunk száz fölé, és itt elvegetálgatunk. Talán lesz az olvasók közt néhány közvetlen, vagy közvetve érintett is, így képes leszek az írásaimmal talán valós támogatást is adni néhány embernek. És ha igazán jól csinálom a dolgom, szépen lassan majd szájról-szájra fog tudni terjedni a blog. Márpedig igazán jól akarom csinálni, beleadok apait-anyait, mert gyűlölök szar munkát kiadni a kezemből.

Aztán szombat 11:40-kor meghallottam a jól ismert, és már korábban néhányszor megemlített pittyenést.  Nem, most sem céges mail érkezett. Kezemben a telefon, koppintok a mail ikonra, nyílik a levél, elkezdek olvasni és elakad a lélegzetem. Az index.hu írt. 

Amikor elkészültem az írással, éreztem, hogy erős lett az anyag. Azt nem tudtam, hogy elég jó is-e, de, hogy elég erős, abban biztos voltam. Ezek szerint elég jó is volt. Csillió blog íródik naponta a blog.hu-n, de tizenegynéhány mellett az enyém lett kiválasztva az index.hu címlapra. Ráadásul a vezércikk mellé, fő helyre. Ez, egy két hete sem létező blog esetében elég hihetetlen nem? Főleg úgy, hogy egy héttel ezelőtt már kiemelték az egyik írásom a blog.hu főoldalára. Akkor azt hittem, hogy blogger karrierem csúcsára értem, hehe. Nade, előkapom a mac-et, belépek a blog.hu admin felületére, és látom hogy 772 olvasó. Dehát nemrég kaptam a mailt. Frissítek egyet, 800 felett. Mi van? Csak frissítek újra, harminccal több. Eszem megáll. Aztán megindultak a kommentek, üzenetek. Természetesen ha valaki megtisztel a gondolataival, én megtisztelem azzal, hogy válaszolok. Aham, ez egyszerű. Valaki ír, én válaszolok. Ez könnyű. És ha nem három jön hanem húsz? Megoldom. És ha óránként húsz? És ha egész nap jönnek? Mert jöttek. Na meg az olvasók is szerencsére. Két dolog volt aznap. Kommentekre és üzenetekre válaszoltam, és állandóan azt néztem, hogy kint vagyok-e még a címlapon. Mert ha nem úgy alakul az olvasottság, az ember gyerekének a cikke lejjebb kerül ám, majd kicsit még lejjebb, majd hopp, egyszer csak már nincs is ott. És a körülöttem lévő cikkek pár óra múlva elkezdtek cserélődni, Estére a fele már nem volt ott azoknak amik az enyémmel kb. egyszerre kerültek ki. Izgi volt. De a vége az lett, hogy másnap délután egy utánig kint voltam. Ez majdnem 26 óra. Parádé. És az olvasottság? Á, elenyésző. Ja, mégsem. Kb. 23.000-en olvasták azt a posztot. Cakpakk majd 30.000 olvasót adott aznap a teljes blognak. Ezekből az olvasókból persze lettek olyanok aki a többi írásomat is elolvasták később, így valahol 700 állandó olvasóm lehet most. Mondjuk minden nap növekszik valamelyest. Jó lesz ez. Sok energiát teszek bele, jó érzés az ha van értelme.

A másik mai témánk az a csodálatos szavazás. Leírtam, hogy nem fog befolyásolni a szavazás eredménye, és azt is, hogy tét nélküli a dolog, szóval klikkeljetek bátran. Ennek ellenére igen sok levelet kaptam, hogy miért bízom másra ezt a fontos döntést? Miért nem döntök én magam? Az én életemről csak én határozhatok. Ilyenek. Lehet, hogy én nem voltam elég egyértelmű. Most az leszek. A szavazatok 68%-a, a valódi kétharmad arra érkezett, hogy azonnal kezdjem el a kemót, még úgy is, hogy ha elkapom a koronavírust, jó eséllyel belehalok. Vajon Ők akkor is ezt a gombot nyomták volna, ha a saját életük a tét? Nem tudom. De nem is ez a lényeg. Én másképp döntöttem. És az igazság az, hogy a poszt megírásakor már tudtam, hogy halasztani fogok. Egyrészt eleve csúszik a dolog, mert fogok kapni a kemó mellé egy elég drága immunterápiás kezelést is, aminek használatát már jóváhagyták a szervek, viszont kell a finanszírozási ámen az OEP-től is, ami még nem jött meg. Ezt mindenképp meg kell várnunk. De ha nem kéne erre várnunk, akkor sem kezdeném most el a kezelést. Miért? Egyszerű. Valószínüleg a koronavírus lényegesen nagyobb veszélyt jelent az életemre a kemó mellett, mint a halasztás. Ha a betegségem oldaláról nézem a dolgokat, az a helyzet, hogy sok esetben ezt a fajta Hodgkin kórt nem kezdik el gyógyítani amíg nem muszáj, az úgynevezett wait and watch elvet követik, hogy minél később kelljen a betegnek találkoznia a kemoterápiával, ezáltal minél később találkozzon az esetleges komoly, akár életet veszélyeztető szövődményekkel. Ahogy az korábban kiderült, hat éve van már bennem ez az átok, jó eséllyel belefér még egy-két hónap. Ha pedig a koronavírus oldaláról nézem a dolgot, akkor is azt diktálja a józan ész, hogy egy kicsit várjak ki. Idő kell a magyar egészségügynek, hogy fel tudjon készülni arra ami vár rá, hogy megtanulja kezelni ezt a soha nem látott helyzetet, hogy rutint szerezzen abban, hogy relatív biztonságosan tudjon működni. Biztos vagyok benne, hogy az ott dolgozók egyelőre rettegnek attól ami vár rájuk. És én ezt baromira megértem. Egy hónap múlva viszont már nem fog rettegni ott senki, mindenki tudni fogja, hogy mi a dolga, lesz rutin, lesz magabiztosság, lesznek kialakult folyamatok, egyszerűen beáll a dolog. És egy ilyen helyzetben a legfontosabb az emberi tényező. És amíg az billeg, addig nem oké a helyzet, de amikor az kiegyenesedik, akkor már jobb esélyekkel vághatok bele a dologba, és ezek így összességében az életet jelenthetik nekem és a hozzám hasonló cipőben járóknak. Ezek miatt fogok egy kicsit kivárni. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol erről, most is pontosan tudom, hogy mit miért csinálok. Pont úgy, mint mindig. És remélem a Főnök továbbra is velem lesz.

Amúgy iszonyatosan sok olyan visszajelzést kaptam ami megerősít abban, hogy szükséges és jó az amit csinálok. Ráadásul sokan szeretik ahogy írok. Mondjuk ezt megértem, én is szívesen olvasom magam, többnyire jól szórakozom a blogon. Hehe. Aztán jöttek persze az igazi jótanácsok is. Nyilván mindenki segíteni akar csak. Volt aki azt javasolta, hogy csak és kizárólag zöldséget és gyümölcsöt egyek. Volt aki azt írta, és meglehetősen vehemensen állt bele mindenkibe aki ellenkezett, hogy csak és kizárólag marhahúst egyek, mert az a tuti és attól fogok meggyógyulni. Kaptam javaslatot arra, hogy orrba-szájba toljam a D vitamint most és a kemó alatt és minden rendben lesz. Van aki arra esküszik, hogy ha elkezdek futni mint a gép, évtizedeket fogok még élni. Gondolom egyikük sem volt még rákos, és gyorsan hozzáteszem, hogy nagyon remélem, hogy nem is lesznek. Volt egy talán doki is (de mindenképp érintett) a kommentelők között, aki baromi jókat írt. Nem osztotta az észt, de adott iránymutatásokat, és megosztott jó gondolatokat. Az egyik mondata így hangzott: "Megfigyeltem, hogy a kemó- és sugárterápia ellenzői általában (maguk legalábbis) nem érintettek. Partvonalon belül jellemzően más az elképzelés. És azt hiszem, hogy pályára lépve rögtön meg is változik az addigi határozott vélemény". És még egy részlet tőle: "Az érintett számára a valószínűbb is még beleférhet. A kibic számára már nem. A szakember megint máshogy látja ugyanazt a tényt. Azt pedig elhiheti bárki, hogy a beteg ember nem ugyanúgy gondolkodik mint a hozzátartozóik. Pláne a szerencsés kívülállók." Nem magyarázom a gondolatait, csak annyit írok, hogy minden szava a mélységes igazság. Tudom, hiszen ebben a helyzetben élek. És persze jött rengeteg komment, üzenet érintettektől, hozzátartozóktól, és az ő írásaik iszonyat jól estek. És azt hiszem sok visszajelzés arról árulkodik, hogy eléri a blogom a célját. Nincs más teendőm mind ezt még jobban tovább csinálni, és kiterjeszteni amennyire csak tudom.

Hja, és jut eszembe. Sokan jeleztétek, hogy bekövettetek a blogon, mégsem kaptok értesítést az új posztokról. Ez azért lehet, mert azt hiszem nem a posztoknál kell megnyomni a követés gombot, hanem a blogom főoldalánál. De a lényeg az, hogy létrehoztam a blog Facebook oldalát, amire érdemes rákeresni és amit érdemes bekövetni, mert itt azonnal fogtok tudni róla ha új bejegyzés érkezik. Ráadásul ott lesznek olyan tartalmak, amik itt nem jelennek meg. Nincs más dolgotok, csak írjátok be a Facebookon a keresőbe, hogy ráktérítő. Ha az én arcomat látjátok ott, akkor jó helyen jártok. Megismertek majd, összetéveszthetetlenül jóképű vagyok. 

Szóval:

Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide