Január végén járunk. Egy hete jelentkeztem csak a hematológusnál, és már fekhetek is a kés alá. Örülök, hogy így pörögnek az események. Egyrészt nem baj ha gyorsabban jutok majd végül kezeléshez, másrészt pedig iszonyat idegörlő, hogy nem tudom pontosan mivel kell felvennem a harcot, és csak lebegek egy légüres térben arra várva, hogy legyen már valami. Persze nem az fog most történni, hogy kiszednek egy daganatot a gyógyulás reményében, hanem csak eltávolítanak a három megnagyobbodott nyirokcsomó közül egyet, hogy elküldhessék szövettanra, hogy pontosan meghatározható legyen a betegségem fajtája. Ez lesz a tuti megoldás a pontos diagnózis felállításához. Szuper, csináljuk.
Péntek reggel nyolcra kellett mennem a Honvédba, ha jól emlékszem a második emeltre, az ambuláns műtőkhöz. Természetesen ide is időben érkeztem, aminek köszönhetően nem volt még nyitva a büfé. Elmondhatatlanul csalódott voltam. Szerencsére otthon indulás előtt bekaptam pár falatot, mer a szívem mélyén éreztem, hogy így fogok járni. Éreztem, de persze elfogadni nem akartam, minden porcikám tiltakozott a szörnyű kilátások ellen. Leültem a váróban és azon morfondíroztam, hogy biztos nem kezdik el kilenc előtt, szóval akár még lehetne is időm leszaladni a büfébe. De őszinte leszek, nem mertem megkockáztatni, nem akartam az orvost megváratni. És milyen jól tettem. Jött is a főorvos úr úgy háromnegyed körül, meglehetősen gondterhelt arccal. Köszöntést váltottunk és ment is tovább se szó, se beszéd. Éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a főorvos úr meglehetősen kedves és barátságos szakember benyomását keltette eddig. Eltelt egy fél óra, odajött hozzám és a következő infót adta: a műtő megvan, szépen ki lett nekem írva, csak valaki elfelejtett asszisztenciát hozzárendelni, így nincs aki a főorvos úr keze alá dolgozzon, és nincs olyan aki megcsinálja a műtét nem sebészeti részét. Várnunk kell amíg befejeződnek más műtétek, és lesz szabad kapacitás. Kérdeztem, hogy kb meddig, azt mondta fogalma sincs, de el ne mozduljak, mert bármi lehet. Nyilván így tettem, ott ücsörögtem tovább és gondolatban csaltam a feleségem egy hatalmas csalamádés, vagdaltas szendviccsel. Közben peregtek az órák, irtózatosan unalmas volt. Mígnem fél dél körül jön a főorvos úr, és mondja, hogy lassan valószínüleg rendben leszünk, de még türelem. És itt jött el a pillanat amikor feltettem a nagy kérdést. Van időm lemenni a büfébe? Van, de vegyem meg amit akarok és hozzam fel ide. Oké. Elöntött az a jóleső melegség, és mire megfogalmazódott volna az agyamban, hogy indulás, addigra a lábam önállóan cselekedett és már a lépcső magasságában jártam. És milyen az élet? Természetesen nem volt csalamádés, vagdaltas szendvics, de ennek köszönhetően megismerkedtem a rántott csirkemájas zsemlével. Hát nem tudom szavakba önteni, már önmagában ezért megérte órákat várni a műtétre.
Negyed egy felé szólítottak. Betereltek egy kis öltözőbe, ahol zoknira és alsónadrágra kellett vetkőznöm. Adtak gyönyörű szép zöld, ámde papírvékony lábzsákot, sapkát és köténykét. Ez utóbbi természetesen nem ért át, elképesztő idiótán festhettem. Ekkor már komoly para volt bennem, elvégre csak megoperálnak. Eddig nem említettem, de a műtétet helyi érzéstelenítéssel, kb 25 percre tervezték. Tettem egy gyenge kísérletet, hogy esetleg epidurális érzéstelenítéssel mehetne, de azt mondták ez túl kicsi dolog, annak meg túl nagy a kockázata ehhez képest. Ez van. Szépen bekísértek a műtőbe, felfektettek az asztalra és elindultak az előkészületek. Természetesen én otthon fürdés után rendesen körbe borotváltam magam, hogy ezzel ott már ne legyen gond. Jobb az otthoni éles szerszám, mint ami esetleg a kórházban várhat. Jó gondolat volt, de hiába, mindennek ellenére újra nekiestek, ráadásul kb kétszer akkora területen csupaszítottak mint én magam. Megjött a főorvos úr, vele szembe beállt egy fiatal doktornő, szépen lefertőtlenítettek, izolálták a területet, beállították a fényeket, és elkezdődött az előadás.
Többször egymás után megszúrtak, szépen körbe injekciózták a területet, majd elhangzott a nagy kérdés: ezt érzi? Kérdezem, mit? Az hiszem én voltam ezzel az eldörrenő startpisztoly, mert ezután azonnal belém vágtak. Fájdalmat nem éreztem, de nyomást igen. Azért csak megkérdeztem, hogy előfordulhat-e fájdalom. A főorvos úr csak annyit mondott, hogy volt már rá példa, de ha így lesz csak szóljak, kapok még érzéstelenítőt. Tegye fel a kezét akit megnyugtatott volna ez a válasz. Nem, engem sem. Az első tíz perc rendben volt. Azon gondolkodtam, hogy mi a szar lesz ha komplikáció lesz, valami gyors és komoly beavatkozást kell elvégezni, én meg gyakorlatilag ott fekszem ébren, néhány négyzetcentiméteren elzsibbasztva? Ráadásul az ukáznak megfelelően rendesen bekajálva. Láttam pár részt a Vészhelyzetből, tudom, hogy komoly dolog ez. De tényleg, hogy oldják meg? Aztán felmerült bennem, hogy mi lesz ha fájni fog? Ha nem használ a lidokain? Ilyet mondjuk már éltem át fogorvosnál, meglehetősen szar emlék. PRO TIPP: ha műtenek és ébren vagy, minden erőddel kényszerítsd magad, hogy ne agyalj olyan faszságokon mint én, mert a saját helyzeted nehezíted meg. Én amatőr voltam, te ne légy az! Mondjuk nagyjából negyed órát tudtam csak vacillálgatni, mert egyszer csak hopp, ez fájt. Természetesen szóltam, ők természetesen szúrtak. És enyhült. vagy húsz másodpercig. Aztán megint a fájdalom. Megint szúrnak. És kicsit máshol nyiszikolnak tovább és ott most nem fáj. Kb húsz perce tartott a dolog amikor megkérdeztem, hogy állunk? A válasz: kilencven százalékban kész vagyunk. Mondom magamban, az jó, lassan végzünk. Ehelyett egyre gyakrabban, egyre erősebb fájdalmak jöttek, és csak nem haladtunk. A műtős segéd nagyon kedves volt. Egy 120 kilós mackó, kedvesnővér lelkülettel. Látta, hogy gázban vagyok, fogta a kezem és törölgette a homlokom. A két orvos rettentően profi volt, pont annyit és úgy kommunikáltak, hogy értsék egymást, de rám a lehető legkevésbbé hozzák a frászt. Már több mint fél óránál jártunk és ugyanaz a kilencven százalék volt meg mint azelőtt. Volt pár húr ami tartotta valahol a nyirokcsomót, de rendesen el voltak bújva. Láttam a dokikon, hogy keményen küzdenek. Felnyögtem, hogy mennyi még, mire a műtős segéd kilenc percet prognosztizált. Mondom oké, azt még kibírom. Itt már leginkább csak nyögdécseltem, vicsorogtam: Ha ez nem lett volna elég, kezdett eluralkodni rajtam pánik. A dokik nem haladtak, egyre inkább egyre több mindent éreztem, konkrétan sírhatnékom volt de tartottam magam valahogy. A műtős segéd szakember kb az ötvenedik percnél átnedvesített gézlapokkal törölgette a számat, rettenetesen kiszáradtam. Közben csak az órát bámultam a falon és nem tudtam elképzelni, hogy ennek vége lesz valaha. Két nyögdécselés közben kértem a műtős segédet, hogy csináljon már pár fotót a műtétről, mert milyen jó lesz majd idősen a téli estéken a kandalló mellett nézegetni őket. Kedves volt és kattintott párat. Sajnos eléggé beégett képek készültek, de legalább vannak. Ekkor aztán a főorvos úr azt mondta kint van, ezzel majdnem kész vagyunk. Majdnem? Igen. Be kell még ültetni egy csövet, mert a mirigyek sok váladékot termelnek, és másképp az nem tud ürülni. Parádés. Gondoltam ott a vágat, beteszik a csövet, levarrják és good bye. De nem. A vágás mellett pár centivel átszúrták a húst egy karóval, és áthúzták rajta a csövet. Na ekkor azt hittem itt a vég. Pedig életem első fülbevalóját magamnak tettem be, miután átnyomtam egy spéktűt a fülcimpámon. De ezzel mondjuk tényleg kész lettünk. Pár perc alatt összevarrtak lepucoltak, elköszöntek. Én még egy kicsit ott feküdtem, és hálát adtam az Istennek, hogy túl vagyok rajta. Soha többé nem vállalnám ezt helyi érzéstelenítéssel.
Itt a kis szaros, elneveztem Bendegúznak:
Jóval nagyobb volt mint ahogy az UH-n látszott, mélyebben is volt beágyazódva, így érthető, hogy miért alakultak így a dolgok a műtőben. Hálás vagyok mindenkinek aki bent volt, sokat tettek azért, hogy ez kikerüljön, és azért, hogy én meg átvészeljem valahogy.
A műtőasztalról felkelve kibicegtem az öltözőbe és nem meglepő módon, nem tudtam egyedül felöltözni. Ebben is kaptam segítséget. Amikor ezzel megvoltam, szépen elbocsátottak. Senkinek eszébe ne jusson, hogy egy ambuláns műtét után hazavezet. Engem T kollégám fuvarozott haza, ezúton is nagy pacsi érte. Rohadtul kellemetlen érzés volt, hogy lóg ki belőlem egy kb egy méter hosszú műanyag cső, aminek a végén egy vákumos tégely, amibe csordogál a véres mirigyváladék. Azt hiszem négy napig volt bennem. Ezidő alatt alig tudtam aludni, fájt a mozgás, a fekvés, az ülés az állás, ráadásul folyamatosan azon paráztam, hogy mi a franc lesz ha megtelik a tégely, mielőtt vissza kéne mennem kötözésre. Egyébként ülni olyannyira vacak volt, hogy nem tudtam vezetni. A kötözésre sem tudtam volna segítség nélkül visszamenni, itt Z volt a megmentőm, aki egyébként a sógorom. Aztán ahogy kikerült belőlem a cső, egyik napról a másikra jól lettem. Egy hét táppénzzel megúsztam a dolgot. Eredmény max két hét múlva, végre tudni fogom, hogy mi a tényállás.
És higgyétek el, ha én megtudom, ti is megtudjátok a következő posztban. Lesz benne csavar annyit ígérhetek.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
