Szenteste előtt egy nappal kaptam meg az utolsó sugárkezelésem. Emlékszem, hogy amikor ballagtam ki a kórházból azon morfondíroztam, hogy de jó, hogy végre vége a kezeléseknek, na meg azon, hogy vajon tényleg vége van-e. Onnantól fogva három hónapnak kellett eltelni, hogy ezt kideríthessük. És bár irgalmatlanul lassan, de lepergett a homok és most itt ülök a kezemben a sorsdöntő eredménnyel.

Kicsit több mit egy évvel ezelőtt derült ki, hogy rákos vagyok. A mai napig élesen bennem vannak azok az érzések amikor kiderült, hogy valami nagyon nem oké és amikor azzal hívtam fel a feleségem, hogy valami nagyon nem oké. Vagy éppen amikor konkrétan kiderült, hogy a lehetséges forgatókönyvekből a legszarabb jött be, és amikor munkába indulás után egy órával már otthon is voltam és személyesen mondtam el, hogy mi a szitu. Mindegyik olyan volt mintha hasba szúrtak volna egy késsel. Szinte látom magam előtt ahogy ott állok, a hasamból kiáll egy kés markolata, egyre jobban vérzek, fáj ahogy fájnia kell, de ami a legrémisztőbb, hogy nem értem, hogy mi történik velem. Teljesen valószerűtlen a helyzet. Nem értem, hogy miért kaptam, nem tudom felfogni, hogy miért éppen velem történik és nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége. Túlélem, vagy belehalok? Tudjátok, a filmekben is ez van. Az amerikai hősök túlélnek egy hasba szúrást, a gonosz általában nem. Na oké, de én sem gonosz, sem amerikai hős nem vagyok, hehe. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, de eléggé beszaratós volt az biztos. Úgy kezdtem, hogy a mai napig élesen bennem van, de az a helyzet, hogy biztos vagyok benne, hogy amíg élek ez pont ugyanígy megmarad. 

Persze ahogy teltek a napok, úgy lett a teljes beborulásból szépen lassan felszakadó felhőzet, majd néha már a napsütést is láttuk. Egyre többet és többet olvastam arról, hogy mi történik velem, mi várhat rám, mi lehet a vége. Persze a rák és a tudat, hogy rákos az ember hihetetlen lelki terhet ró a betegre, a családjára, a környezetére. Olyan nyomással, nehézségekkel, helyzetekkel kellett nap mint nap szembenéznem és megbirkóznom amiket korábban elképzelni sem tudtam volna. És éreztem, hogy valamit tennem kell, hogy ez az egész ne emésszen fel sem engem, sem a családom. Így találtam ki, hogy megírom ami velem történik. Egyrészt biztosan rengeteget segít ha kiírom magamból a dolgokat, másrészről pedig azt gondoltam, hogy fogok tudni segíteni olyanoknak akik hasonló cipőben járnak. Szóval egyrészt terápiának szántam, másrészt pedig példát akartam mutatni és reményt akartam adni másoknak. Merthogy abban biztos voltam, hogy kőkeményen végigcsinálom az egészet, jöjjön akármi. És abban is teljesen biztos voltam, hogy rengeteg embernek szüksége van valami kapaszkodóra ha hasonló helyzetben találja magát, mert egyedül ezt nem lehet megoldani. És én ezt meg tudom adni. Hja és ami számomra nagyon fontos volt még, hogy felvállaltam névvel, arccal és tettem egy olyan vállalást, hogy mindent megírok őszintén úgy ahogy van, olyan stílusban ahogy az nekem fekszik, nem törődve azzal, hogy ez kinek hogy nyeri el a tetszését, vagy éppen hogy nem. Így megszületett a Ráktérítő blog.

A blog ami rettentő sok munkát adott, mert már önmagában az írás sem kevés időt és energiát emésztett fel, de elkezdtek jönni a kommentek, a privát üzenetek, a levelek a barátoktól, ismerősöktől, idegenektől, sorstársaktól, vagy éppen azok családtagjaitól. És én mindenkinek, minden alkalommal rendesen válaszoltam, próbáltam adni valamit. Többen voltak akikkel folyamatos üzenetváltás vagy levelezés lett, volt olyan is akivel szorosabbra fűződtek a dolgok. És tudjátok mit? Bejött minden számításom, baromira megérte. Azt hiszem sokat adtam, de nagyon sokat kaptam is a blogtól. Rengeteget segített az írás, na meg a sok támogató üzenet, a megalakult imacsoportok, az érintettektől kapott tanácsok, az, hogy lettek olyan emberek az életemben akik pontosan értik, hogy mi történik velem, mert ők is ugyanezt élték át, így jobban is tudtak segíteni mint bárki más. Nyilván nem tudok mindenkit név szerint megemlíteni, de a családom mellett örök hála Nórinak, Katának, Mikinek és mindenkinek aki hozzátett ahhoz, hogy könnyebb legyen a harcom a rák ellen.

És ha már a blog, egy-két mondat a számokról. Az elmúlt kb egy évben született negyven poszt, lett egy 150.000-es olvasottságom. Őszintén szólva az elején azt gondoltam, hogy milyen fasza lesz ha már néhány tucat olvasóm lesz, mert akkor már megéri írni. Hála Istennek ezt valamivel sikerült túllőni, hehe. Persze ehhez kellett az is, hogy több alkalommal kikerüljenek az írásaim az index címlapjára, vagy a blog.hu főoldalára. Nem semmi, hogy egy-egy ilyen kikerülés micsoda forgalmat tudott generálni, amiből meg lettek az újabb és újabb visszatérő olvasók. Ha ezt előre tudom, eladtam volna a blogon néhány reklámfelületet, hehe.

Az elmúlt egy év szólt még a fizikai atrocitásokról is. Persze nyilván minden azért történt, hogy gyógyuljak, de azért elég szar volt átélni azt a műtétet ahol többször már nem annyira hatott az érzéstelenítő, így néha majdnem beszartam a fájdalomtól. Vagy éppen a nem pont leányregényekbe való csontvelőbiopszia is egy olyan élmény amit akkor sem fogok elfelejteni ha köteleznének rá. Aztán ott van a kemoterápia ugye, a vele együttjáró rengeteg szarral. Emlékszem, az első néhány kemó hihetetlen furcsa érzés volt, szorongtam amikor csorgott belém a méreg, a testérzésem is valahogy megváltozott. Hú, nagyon para volt. Hála a főnöknek a nagy rosszullétek, hányások elkerültek, sőt a közepe felé már egész jól belejöttem, gyakorlatilag rutinná alakult a dolog. Aztán ugye ott volt a rengeteg szurkálás. Kemény a bőröm, erősen megdolgozta a kemó a vénáimat, így volt olyan eset is amikor több mint fél órán keresztül böködtek szegény nővérkék mire be tudták kötni a branült. A vége felé jöttek a tüdőfájdalmak a köhögések, ezekkel együtt a tüdőfibrózis gyanú, ami hála Istennek nem igazolódott be, de rettenetesen para volt. Aztán a kezelések vége felé a brutális elővigyázatosság ellenére is covidos lettem (vagy nem, de ez sosem fog kiderülni már) ami miatt elmaradt az utolsó kör kemó és a Rituximab, viszont ennek hála bevállalható volt a sugárkezelés. Apropó Rituximab. Úgy kipucolt ez a cucc, hogy most fél évvel az utolsó adag után még mindig nincs egy darab B sejtem sem és a T sejt arányom is csak 12%. Hogy mit akarok ezzel? Csak annyit, hogy bár oltható vagyok covid ellen, de egyáltalán nem biztos, hogy kialakul védettség, vagy hosszú távon meglesz ha mégis lett valamekkora. Merthogy elsősorban ez a két sejt felelős azért, hogy a betolakodó vírusokat és baktériumokat megtámadják és így ki tudjanak alakulni az emlékező sejtek amik hosszú távon védenek. Vagy valami ilyesmi. Arról az apróságról meg már nem is kell sokat beszélni, hogy a Rituximabnak hála a szervezetemből gyakorlatilag törlődött az életem során megkapott összes oltás hatása, így ha helyreáll bennem minden, újra kell kapnom még a gyerekkori oltásokat is. Fasza mi? Persze ha ez is kell a gyógyuláshoz, akkor ezt a fegyvert is használni kell. És akkor a fizikai atrocitásokat sorolva annak végén álljon itt a legsúlyosabb, a megpróbáltatások Mozartja, a kihívások Da Vincije. A Honvéd büfében egy alkalommal találkozhattam életem szendvicsével, azzal a bizonyos rántott csirkemájassal. Rettenetesen addiktív a cucc, azonnal a rabja lettem. Minden alakalommal amikor be kellett vonulnom már egy nappal korábban elképzeltem ahogy szaladok felé, lobog a nemlétező hajam, ragyog a szemem ahogy meglátom a hőn áhított szendvicset, odaérek hozzá, átölelem, majd megharapom és boldog vagyok. Eltűnik a rák, eltűnik a kemó, eltűnnek a bajok. Aztán pofán vág az élet. Ilyen-olyan okok miatt többé egyetlen alkalommal sem tudtam találkozni vele. Azóta sem. Ezt az érzést végképp nem kívánom senkinek, hehe.

Van még valami amiről szót kell ejtenem, nevezetesen az ellátásomban résztvevők. Elmondhatatlanul hálás vagyok a hematológusomnak aki meglátásom szerint egy nagyon jó szakember, aki mindig minden felmerülő kérdésemet, aggályomat, kétségemet kellő alapossággal és szakértelemmel megválaszolta, aki kellő rugalmassággal és toleranciával kezelte az extrém kéréseimet is, és mindent megtett a gyógyulásomért és a covidos kórházi időkben a biztonságomért. Azért meg ezúton bocsátok meg neki, hogy többségében nem értette a humoromat és a legkézenfekvőbb poénomra is vérkomoly választ igyekezett adni, hehe. Nem tudok szó nélkül  elmenni a nővérkék mellett sem, akik nem elég, hogy maximális kedvességgel és odaadással láttak el, még mosolyogva viselték el azt is, hogy állandóan beledumáltam a munkájukba és mindenről szépen elmondtam a véleményem úgy, ahogy szerintem tőlem elvárható, hehe. Összességében egyetlen percre sem éreztem azt, hogy csak egy név lennék a könyvekben akit valahogy ellátnak mert muszáj. A Honvédba valamivel több mint fél évig jártam folyamatosan, nyilván kialakult az ottaniakkal egyfajta kapcsolat. Ezzel szemben a sugárkezelés gyakorlatilag bő három hét alatt lezajlott. Persze, egy idő után már az Onkológiai Központban is a nevemen szólítottak, de gyakorlatilag ott idegenként léteztem, mégis hasonlókkal találkoztam mint a Honvédban. Kedvesség, odafigyelés, szakértelem. Több nem is kell egy betegnek. Hatalmas segítséget jelent a gyógyulásban ha jól bánnak az emberrel és nem kell megküzdeni még a körülményekkel is.

Néhány hónap elszaladt a diagnosztikára, a műtétre és a covid miatti várakozásra, majd kb. fél éven keresztül jött a kemoterápia. Ezután egy covid fertőzés miatti szünetet követően átestem a sugárkezelésen, majd három hónapnyi nehéz várakozást követően, ehét kedden megvolt a záró pet/CT-m is. Aztán tegnap jött az email, megjött az üzenet az eeszt-től. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, egész héten rettegve vártam ezt a pillanatot. Beléptem, kinyitottam a doksit és rutinosan a legvégén kezdtem el az olvasást. Amit az ember ebben a helyzetben látni szeretne az összegzésnél, az a komplett remisszió. Nekem nem ezt írta. Helyette ezt láttam: további morphológiai regresszió tapasztalható, CMR valószínűsíthető. Mi a szar ez? Azt értem, hogy a regresszió az további javulást jelent, de mi van pontosan? És mi a szar az "CMR valószinűsíthető"? Így hát nekikezdtem a részletes leírásnak. Mindent értettem belőle amit értenem kellett. Szépen sorban ment végig a vizsgált szerveken, csontrendszeren. Sehol nincs eltérés, sehol nincs dúsítás, sehol nincs világítás. Óriási megkönnyebbülés. Gyors google, és idézek az orvosi szótárból: "PET CT-nél használt kifejezés, ahol az eredményt az előző PET CT-hez hasonlítják. A két vizsgálat közötti különbség lehet: 1. complete metabolic response (CMR) ami komplett metabolikus választ, vagy regressziót jelent ami javulás az előző vizsgálathoz képest, 2. partial metabolic response (PMR), ami részleges javulást jelent, 3. stable metabolic disease (SMD), ami azt jelenti, hogy az állapot stabil és nem történt változás az előző vizsgálathoz képest, 4. progressive metabolic disease (PMD), ami rosszabbodást jelent. " Magyarul, megvan amire annyira vártam, megvan komplett remiszzió. Hallottátok azt a kurva nagy dobbanást? Igen, az volt az a kő ami lezuhant a szívemről. És ez most azt jelenti, hogy meggyógyultam? Nem. Pontosabban jelentheti azt is. Jelenleg nincs a szervezetemben pet/CT-vel látható nyoma a ráknak. Azaz megvan az esély arra, hogy meggyógyultam, hogy legyőztem. De ezt mondjuk a következő öt évben azért biztosan nem merem majd kimondani, hehe. 

Szóval elértem ide, elértem a zárórához. Remélem, hogy leszállhatok a hullámvasútról, remélem, hogy soha többé nem kell semmit írnom ebbe a blogba. A következő két évben negyedévente - félévente lesz valamiféle kontroll, a ráktérítő facebook oldalára majd kíírom, hogy mi az aktuális helyzet, de posztot nem fogok már ide írni. 

És végezetül még annyit, hogy az a nagy tervem, hogy magánkiadásban, persze kis példányszámban kiadom könyv formájában a blogot, az elmúlt egy év történéseit. Nekem ez valahogy fontos. Persze lehet, hogy másnak nem annyira, hehe. De arra gondoltam, hogy ha a blog olvasói közül szeretne majd valaki vásárolni belőle egy példányt, azt névre szóló, dedikált formában küldeném el neki. Idebiggyesztek a poszt végére egy névtelen szavazást, tedd meg, hogy MINDENKÉPP nyomsz valamit. 

Köszönöm nektek az eddigi figyelmet, a rengeteg támogatást, a bíztatást és törődést, bátran mondhatom, hogy sokat tettetek hozzá a gyógyulásomhoz. És még valami. Attól, hogy ide már nem szándékozom írni, én még itt maradok. Ha valakinek szüksége van rám, támasz,  tanács, vagy csak figyelem kell, keressen nyugodtan. Lesz válasz, csakúgy mint eddig. A blog facebook oldala tovább él, az elérhetőségeim változatlanok. Jó egészséget, minden jót nektek.

És persze Mindörökké Ferencváros!