Ott tartunk, hogy kiderült, hogy rákos vagyok, tudjuk, hogy a Hodgkin kór klasszikus verziójával nézek szembe, az is megvan, hogy van kb 80% esélyem túlélni. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve. Mondjuk ez az érzés azért nem tartott olyan sokáig. Miért? Mutatom.
Nem sokkal később már újra a hematológián voltam, hogy megbeszéljük a továbbikat. A dokibácsi már az elején elmondta, hogy ha pozitív lesz a szövettan, mindenképp elküld PET CT-re, hogy láthassuk, érintett-e más terület is a szervezetemben. Emlékeztek a stádium besorolásokra ugye? Nagyon nem mindegy, hogy mit látunk majd. Dokibácsi megcsinálta a beutalót, közben feltettem azt a kérdést amit korábban egyszer sem. Mit gondol a doktor úr, mennyi esélyem van túlélni? Fel tudom nevelni majd a gyermekem? Két éves csak. A válasz nagyon meglepett. Reinhardt úr, az a helyzet, hogy szerintem még nyugodtan rámehet az unokára is. Minimum 95%, hogy meggyógyul. Abszolút a teljes gyógyulás a cél. Előfordulhat, hogy nem elsőre, van kb 30% eséllyel visszaesés az első két évben, de ezzel együtt is legalább 95%. Dehát doktor úr, mindenhol nyolcvan százalékokat írnak, ráadásul a kemonak is lehetnek életet veszélyeztető rövid és hosszútávú mellékhatásai. Ráadásul még nem is látjuk, hogy van-e máshol belőle. Én őszintén szólva IV. stádiumra tettem magam, nem kedvezőtlen kilátással. Erre ő: egyrészt azt gondolja, hogy a cucc lokális, szóval I. esetleg II. stádiumra gondol, máshol szerinte nem lesz belőle, másrészt meg azt kihagytam a számításból, hogy a sok igazán idős, több más betegséggel rendelkező Hodgkin kóros sokkal nagyobb arányban hal bele. Én fiatal, erős szervezet vagyok, no para. Őszintén szólva nem voltam én ennyire biztos abban, hogy nincs ez szétspriccelve a szervezetemben itt-ott, de ki vagyok én, hogy vitatkozzak egy orvossal? Legalábbis az ő szakterületén. Szólt a fejemben a figyelmeztető kiscsengő, de az a helyzet, hogy hagytam, hogy elvigyen a flash. A 95% az mégiscsak 95%. Közben a dokibácsi elmondja, hogy nem a Honvédban lesz a PET CT vizsgálat, hanem egy magáncégnél az egyik kórházban, és majd ők fognak keresni az időpont miatt. Mi a szösz. Beszéltünk még arról, hogy hat széria ABVD szerinte elég lesz. Megpróbálhatnánk csak a sugárkezelést kemo nélkül, de úgy nagyon jó eséllyel gyors visszaesés lenne, szóval inkább hagyjuk. Hát akkor hagyjuk. Elmondta még a dokibácsi, hogy ha gyorsan megvan a PET, akkor max két hét múlva eredmény, de nem indítaná el a kemot, mert kb egy hónapra Debrecenbe kell mennie, talán valamiféle szakvizsga miatt, és bár le tudná managelni telefonon keresztül is, de személyesen szeretne az onkológussal konzultálni, és itt akar lenni személyesen a kezelések alatt. Nekem ez a hozzáállás baromi szimpatikus, úgyhogy csináljuk így, ha nem vállalok a plusz két héttel felesleges kockázatot. Nem vállalok. Rendben.
Másnap hívtak a PET-esek. Másnap. Kedves hangon megkérdezték, mikor szeretnék menni. Mondom lehetőleg minél hamarabb. Oké, akkor szerda reggel kilenc, de igazából ott nincs is szabad időpont, de betesznek. Mondom oké, ott leszek. Erre ő: de tényleg menjek. Higgye el tényleg menni fogok. Biztos? Biztos. Elhitte. Legalábbis úgy csinált. De azért adott egy telefonszámot, ha mégis közbejönne valami. Mondom, nem fog. Azért ő lediktálja. Én persze leírom. Spoiler: ott voltam időre.
Néhány tisztázó kérdés után a következő ukázt kaptam:
- vasárnap este szedhetem utoljára a cukor gyógyszereimet
- éhgyomorra kell érkeznem
- minimum fél liter bubi mentes vizet kell innom, de bármi mást tilos
- a vércukrom legyen tíz alatt, ez nagyon fontos
- legyen nálam személyi, tb kártya és a teljes kórelőzmény paksaméta
- a vizsgálat után 24 órán keresztül nem, hogy nem érintkezhetek kismamával és gyermekkel, de még csak egy házban sem lehetek velük
Vegyük sorba. Utoljára vasárnap gyógyszer, pipa. Éhgyomorra menni, pipa. Igyak vizet, pipa. Cukor tíz alatt, szinte esélytelen, az ébredési cukrom még gyógyszer szedése mellett is siralmas, nemhogy nélküle. Doksik, paksaméta, pipa. Ne menjek haza a gyerekemhez. Mivan? Mivan? Mivan? Persze az ő érdeke, sugározni fogok. Értelemszerűen semmi sem fontosabb az életben mint ő, így nyílván nem megyek haza. De attól ez még kurvaszar lesz.
Amúgy itt egy PET CT, erre kell készülni. Persze ilyen szép kék lámpát ezért nem várok.
Beköszönt a szerda, én meg beköszöntök a ct-seknél. Nyilván időben. Elég jól néz ki a hely, látszik, hogy magánegészségügy. Szabályok mindenütt a sugárzó emberek miatt. Itt álljon meg, erre menjen, itt öltözzön, oda ne menjen, stb. Érthető, követem az utasításokat. Gyorsan felveszik a recin az adatokat, aláírom a belegyező nyilatkozatokat miután megértettem a kockázatokat. Eredmény majd kb tíz nap múlva, üljek le oda és majd szólítanak. Szuper. Nem kellett sokat várnom, talán harmadiknak hívtak be. Mint kiderült, volt egy alapos egészségügyi kikérdezés és cukor mérés. 12,2. Az még hunyorítva, messziről, félhomályban sincs tíz alatt. Vigyázott, hogy mit eszik az elmúlt napokban? Persze, hogy vigyáztam, de az ébredési cukrom sosem jó. Ajajj, az baj, mert ha tíz nem is lesz, de tizenegy alatt kell lenni mindenképp, mert külömben a vizsgálat nem végezhető el, mert mindenhol világítani fogok. Hogy mi van? Hát az van, hogy betolnak a véráramba némi izotópot ha minden igaz, ami iszonyatosan világít a felvételen ott, ahol rákos sejtek vannak, mert a rákos sejtek nagyon szeretik zabálni a cukrot, és ott ez jól feltorlódik és világít. Értem? Nem? Nem baj. Attól még ez van. Legyen az, hogy üljek ki még egy órára, ad egy liter vizet, igyam meg és majd a vizelettel ürítjük a cukrot a szervezetemből. Jó terv, alapvetően ez így működik is. A baj csak az, hogy már megittam egy liter vizet, majd betoltam most még egyet, kezdett H2O mérgezésem lenni, de egyszerűen nem kellett wc-re mennem, úgy erőltettem ki néhány csepp izé, hát szóval értitek. Egy haszna azért mindenképpen volt a dolognak. Régen beszéltem V-vel, most itt volt a remek alkalom. Dumáltunk vagy fél órát, mit mondjak jó volt. Eltelt az egy óra, behívnak újra. Ivott? Igen, mint anno Rózsa Gyuri a Kapcsoltamban. Helyes. Újra mértünk, 12,2. Megint. Jó ez a mérő egyáltalán? Hoz egy másikat. Mérünk azzal, 12,4. Muhaha. Nem baj, van egy ötlete. És mi lenne az? Ad egy kancsó vizet, üljek ki még egy órára, és majd utána megint mérünk egyet. Aham, jó terv. Kiülök, elkezdek iszogatni, túl vagyok a fél kancsón kb 20 perc alatt, és ekkor egyszer csak megindult. Rohantam, megkönnyebbültem, majd visszaültem a váróba. Öt nyomorult perc után éreztem, hogy azonnal mennem kell megint. És ez csak egyre rosszabb lett. Befejeztem az ivást és csak tűrtem a sorsom. Aztán behívtak, majd az eredeti mérővel mértek. 11,2. Ő rám néz, mosolyog, majd beír gépbe 10,8-at, és közli, hogy így jó lesz. Mondjuk nem aggódtam, mert a PET előtt be kell vonulni egy nyugiszobába, ahol relaxáció közben jódos vizet kell szopogatni. Mindössze egy litert, egy óra alatt. És, hát abban az egy órában biztosan bőven fogok még cukrot üríteni. Hát nem csodás?
A nyugiszobában full extrás bőrfotel, de az a baromi nagy, süllyedős, mozinézős fajta. Őszintén mondom, ebben aztán lehet relaxálni. Sőt, majdnem el is aludtam. Iszonyat gyorsan elröppent az az egy óra. Hja, majdnem elfelejtettem. A nagy relaxálás előtt még behívtak egy szobába, ahol megszúrták a vénát a kézfejemen és rákötöttek egy gépre. A hölgy megkérdezte, hogy rendben vagyok-e. Mondom igen, erre ő kiment, és távolról bekapcsolta a masinát, ami belém pumpálta az izotópot. Talán egy fél, legfeljebb egy percig tartott, nem éreztem semmi különöset. Nem kell parázni tőle. A nyugis egy óra után szólítottak és mehettem befeküdni a CT-be. Nagyon klassz, modern gép volt. Engem nem feszélyeznek a szűk helyek, nekem nem volt para a vizsgálat, de el tudom képzelni, hogy van aki ettől konkrétan retteg. Utóbbiaknak írom, hogy nyugi, ennek a hangja legalább nem olyan rémisztő mint az MRI-é. Na az tényleg beszaratós ahogy kerreg, kattog a vizsgálat közben. Ez nyugis. Olyannyira, hogy itt valóban elbóbiskoltam. Két szempillantásnak tűnt az a kb húsz-huszonöt perc amit a gépben töltöttem. Amikor kész voltam kimásztam, majd jött a dokibácsi és adott egy életmentő csokis nápolyit. Kifejezetten kedves tőlük.
A délután hátralévő részében találkoztam B-vel, kajáltunk és dumáltunk egy hatalmasat. Este nyolcra már G kollégám lakásában voltam és megnéztem a tv-ben, hogy játszik a Fradi 0:0-át a Kispesttel egy meglehetősen lagymatag meccsen. Ma még ez sem az igazi. Amúgy kitaláljátok mi az amit ma többet csináltam mint egy átlagos héten összesen? Igen, igen, az anyagcseréhez van köze.
Nem kellett kivárni azt a kb. tíz napot az eredményre, mert péntek reggel, azaz két nappal később már hívtak is, hogy kész az eredmény, mehetek. Hát ennek nem örültem annyira. Nem szokott az olyan nagyon jót jelenteni, ha ilyen hamar elkészülnek. Öt perc múlva a kocsiban ültem, kb negyed óra múlva a kezemben tartottam a cuki kis kék mappát, benne az írásos eredménnyel és egy cd-vel. Már a lépcsőházban megálltam és elkezdtem olvasni. Másfél oldal teleírva, szépen részletesen, régiónként kivesézve. Természetesen több mindent nem értettem belőle, de a lényeg azért átjött. Ahogy haladok az olvasással, egyre nyugodtabb vagyok, mert a laikus szemem nem lát olyan infót ami aggodalomra adna okot. A lap alja felé van egy olyan mondat amit nem értek. Pontosabban értem, csak azt nem tudom melyik területre utal. Azért lényeges ez, mert ott van a kis rohadékból valamennyi. Nem gáz, ez így még csak II. stádium, feltéve ha az a valami nem egy szervet vagy a csontvelőt jelenti. Ez így még nem rossz. Már csak egy bekezdés volt hátra, és a másik oldalon egy összegzés. Itt hamar kiderült számomra, hogy az előző bekezdésben az a valami biztosan nem a csontvelőt jelentette, merthogy arról ez a bekezdés szólt. És azt mondta, hogy van csontvelő érintettség. Na ez a szopás. IV. stádium. Ismeritek az az én tudtam, én megmondtam előre bazdmeg érzést? Nyilván ismeritek. Hullámvasút? Naná.
Kint a kocsiban még felhívtam a dokit. Nagyon nem ért rá, megkért, hogy hívjam délután. Mondtam, hogy doktor úr, ne haragudjon, de nem. Csak a három soros összegzést szeretném beolvasni, és mondja meg, hogy mi van. Legyen kedves. Kedves volt. Beolvastam, ő elmondta. Mondjuk kicsit más volt a hangja mint legutóbb. Érthető. Szóval mi van? Hát az van, hogy ez így tényleg IV. stádium. Bye-bye 95%-os gyógyulási esély, bye-bye csökkentett intenzitású kemó, welcome legalább nyolc hónapos kezelés, welcome max 70%, és welcome szarabb öt és tízéves túlélés esély. Na most nem fogalmazok nyersen és vulgárisan, talán anélkül is átmegy mit érezhettem. Azt mondta a dokibácsi, hogy a PET CT az nem nagyon tud tévedni, de azért megerősítené egy csontvelő vizsgálattal. Mivel? Azzal. Jól értem, hogy átütik valamelyik csontomat és kiszedik a velőt? Jól. Engedjetek meg nekem légyszi egy utolsó bazdmeget mára. Fáj? Hát, van akinek jobban, van akinek kevésbbé. Azt mondja olyan mint egy fél foghúzás. Mai napig azon agyalok, hogy mi a szar az a fél foghúzás. Kérdem, hogy ennek mi értelme van, ha a PET CT nem téved. Szeretne csak biztosra menni, de természetesen elutasíthatom a vizsgálatot, mondjuk akkor sincs világvége. Mondom oké, gondolkodom rajta. Elköszöntünk. Ezután felhívtam a feleségem, gondolhatjátok micsoda karneváli hangulat kerekedett megint. Egyébként természetesen azt a napot sem dolgoztam végig. a mínusz órák és a gondok kéz a kézben gyűltek. Főnök, mi van, hol vagy? És itt nem a munkahelyire gondoltam.
Na mindegy, ennél rosszabb hír már úgysem jöhet. Nem? Biztos nem? Holnap ezért nézzetek be estefelé.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
