A poszt elején gyorsan utána is járunk, hogy mi a franc ez a cucc, és mi a francot keres bennem. Egy végzett hematológus valószínüleg jól tarkón vágna egy fonendoszkóppal, de az én dolgom az, hogy lehetőleg érthetően, konyhanyelven és nagyjából helyesen írjam le a dolgokat. Szóval vállalom az esetleges fizikai atrocitást is.
A rákok egyik csodás fajtája a hematológiai rák, köznyelvben vér rák. Vannak leukémiás, és vannak limfómás változatai. Nálam a limfóma játszik. Ennek van további legalább harmincakárhány fajtája. Ezek két csoportra biztosan oszthatóak, Hodgkin és Non Hodgkin kórra. Ez utóbbi infó azért fontos, mert a klasszikus Hodgkin kór az egyik legeredményesebben gyógyítható rák fajta, akár 90% körüli gyógyulási eséllyel. A Non Hodgkin már nem ilyen szerencsés, a legtöbb fajtája gyógyíthatatlan, a kezelések célja legtöbbször, hogy nyerjenek a betegnek plusz pár évet. A túlélés itt lehet egy-két, de akár szerencsés esetben öt, vagy ritkán tíz év is. Fajtája válogatja. Fontos még tudni azt is, hogy ezek a rákok nem képeznek olyan klasszikus daganatot mint mondjuk egy vastagbélrák, vagy agydaganat. Itt a rákos sejtek okozzák a problémát, és ezek miatt tudnak megnagyobbodni a nyirokcsomók. Ezeket hiába műtenék ki, a rák ugyanúgy bennem, a véráramomban, a szervezetemben maradnának. Ennek megfelelően ezek a rákok nem is műtét útján gyógyulnak.
Mint az már korábban kiderült, nem pár hónapja vagyok rákos, hanem már vagy hat éve növekszik bennem, és még nem ölt meg. Nagyon lassan nő, nem okozott semmi olyan tünetet amit ne okozhatna akár más is. Ez és az egyéb jelek erősen arra utaltak, hogy Non Hodgkin kórban szenvedek, ami szinte biztosan halálos. A kérdés csak az, hogy melyik fajtája eszi a testem, és mennyi időt kaphatok még a főnöktől.
Őszintén szólva egy ilyen hír komoly rést tud ütni a pajzson. Nem egyszerű befogadni az ilyen tipusú infókat. Nem egyszerű megbarátkozni a gondolattal, hogy lehet, hogy szerencsétlen esetben csak egy-két évem van hátra. Még nekem sem megy csak úgy, pedig én tényleg baromi erős csávó vagyok. Persze ezt nem fizikálisan kell érteni. Ha kicsit gyorsabban állok fel a kanapéról, mert különösen finom vacsora vár, már tuti meghúzódik valamim.
Nem terveztem különösebben érzelmesre ezt a posztot, de elmondom mi járt a fejemben; Azonnal el kell kezdenem a halálra készülni, miközben értelemszerűen a túlélés az egyetlen elfogadható cél. Zavaros? Az. De rögvest elmagyarázom. Készülnöm kell a legrosszabbra, ráadásul kétféleképpen is. Az egyik dolog, hogy előttem van még a diagnosztikai szakasz második fele, aminek a végén nagyon jó eséllyel az jön ki, hogy nagyon komoly baj van. Ha ez megtörténik, nem állhatok ott készületlenül, nem omolhatok akkor össze. Egyszerűen nem fordulhat elő az, hogy csak bámulok magam elé és akkor próbálom meg valahogy összekaparni magam, és jó eséllyel a feleségemet is. Felkészültnek kell addigra lennem a legrosszabb dolgokra is, mert ha ahhoz képest jobb híreket kapok, már nyertem. Sokkal könnyebben fogom megugrani az akadályokat. Hurrá.
A másik dolog, hogy el kell kezdenem megszervezni a halálom utáni életet, hogy a család biztonságban legyen, és ne nyomják a vállukat azok a nyomorúságos gyakorlati terhek is. Tudni kell, hogy cukorbeteg vagyok. Ennek köszönhetően nem kötött velem egyetlen biztosító sem életbiztosítást, kivéve a baleseti halál kockázatokra. Ha elcsap egy kamion, plusz negyven millió marad utánam. Ha meghalok rákban, csak az van amit összeraktunk az elmúlt években. Van egy barátom P, aki történetesen ingatlanos. Ráadásul abból a nagyon ritka megbízható és becsületes fajtából való. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és ha rosszra fordulnak a dolgok, megkértem, hogy managelje le a ház eladástól kezdve, a hitel lezáráson keresztül, a család új lakásának megtalálását. A kezébe adtam a családom biztonságát. Szerintem jóra bíztam. Össze kell szednem és át kell adnom otthon az infókat a számláinkról, megtakarításinkról, kötelezettségeinkről, ilyesmi. Ezeket én managelem, a feleségemnek nagyjából lövése sincs a konkrétumokról. Aztán el kellett gondolkodnom azon is, hogy van egy két éves kisfiam. Iszonyatosan szoros a kapcsolatunk. El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretem. Igazából egy célom van az életben, a lehető legtökéletesebb apának lenni. Mindent megadni neki érzelmileg, értelmileg, fizikailag, mindenhogy. Rengeteg apai feladatom van még az életben, és lehet, hogy ez a kór ezt kettébassza. Azon morfondíroztam, hogy megveszem a kisgyermek szülinapi ajándékait előre tizennyolc évre, majd készítek melléjük kis videós köszöntőket, az édesanyja meg majd mindig odaadja/lejátssza az aktuális ajándékot/videót. És ha már videó, csinálhatnék kis pár perces útmutatókat, atyai tanácsokat. Tudjátok, hogy a kisember jobban boldoguljon az életben. Legyenek itinerek, tudja, hogy mi helyes és mi nagyon nem, hogy viselkedjen adott szituációkban, hogy ne. Mik az életben az igazán fontos dolgok és mik azok amikre még időt sem szabadna szánni. Fontos, hogy jó ember legyen belőle, megfelelő értékrenddel. És amikor ezek a gondolatok árasztanak el, a szívem majdnem beleszakad. Minden alkalommal a sírás kerülget. Na ezeket a dolgokat szinte lehetetlen egyedül feldolgozni. Azt már majdnem el sem merem mondani, hogy azt a lehetőséget is nagyon komolyan számításba vettem, hogy ha már biztosan tudjuk, hogy mi a helyzet, és lassan közeledik a vég, odapakolom a kocsit egy vonat elé, hátha behúzhatom a balesetbiztosítás általi pénzt a családnak. Azt hiszem kellő alapossággal le tudtam volna managelni (egészen mostanáig), hogy ne nézzen ki a dolog öngyilkosságnak. Csak megnyugtatásul írom, már nem játszik ez az opció.
És itt jön képbe egy újabb segítség. V, aki szintén a család tagja, átjött hozzám egy kicsit beszélgetni. Bezárkóztunk az emeleti hálóba, a feleségem és a gyermek a földszinten játszottak. Én nem tudom, hogy V tudja-e, de én kifejezetten nagyon szeretem őt. Talán pont emiatt van, hogy vele/neki nagyon könnyen beszélek. Azon a délutánon, kora estén is így volt. Én nem nyílok meg könnyen, nem adom ki magam csak úgy. Legalább is eddig nem így volt. Persze a rák változtat, ez a blog is egy ékes példája ennek. De visszatérve ahhoz az estéhez, kifejezetten könnyen beszélem V-nek arról amit érzek, könnyen mondtam el a fent leírt gondolataimat. Igazán természetes volt, hogy neki elmondom, hogy neki mondom el. És meghallgatott, megértett, néha elmondta amit gondol. És ennyi kellett ahhoz, hogy ne beleőrüljek abba a helyzetbe amibe kerültem, hanem megkönnyebbüljek, kiszakadjon az a zacskó ami a fejemre szorult és fojtogat, ennyi kellett, hogy újra kapjak levegőt.
Egyébként V volt a mentőangyalom hematológiai fronton is. Áttétes ismeretségen keresztül kerített nekem egy időpontot január elejére egy megítélésem szerint jó dokihoz a Honvéd kórházba. Kurva hálás vagyok V-nek érte, mert mint kiderült, igazán jó kezekbe kerültem. De ez már egy másik történet.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
Klikk ide
