Hónapok óta tudom, hogy rákos vagyok. És hónapok óta úgy áll a szervezetem ostrom alatt, hogy nem tudok igazán védekezni. Nem tudok, mert folyamatosan valami közbeszól és akadályoz. Tűröm, viselem és közben reménykedem, hogy komolyabb károk nélkül kitartok addig amíg végre visszaüthetek. És a héten végre megtörtént. Fel tudtam venni a páncélom, meg tudtam ragadni a fegyverem, és egy igazán keményet odavertem. Végre nem vagyok tehetetlen!

A várhatóan hosszú posztban a kórházban eltöltött majdnem három napot fogom elmesélni, némi jobbra-balra kitekintéssel megfűszerezve. És ha már kórház, akkor Honvéd. És ha Honvéd, akkor rántott májas szendvics. Tudom, hogy mindenkit ez érdekel leginkább, így hát ezzel kezdem. Mint kiderült, a járványügyi intézkedések áldozatául esett a büfé, így megint nem volt esélyem találkozni az isteni eledellel. Nem indult jól a dolog.

Dokibácsi a hematológiáról reggel fél kilencre várt, mert úgy kalkulált, hogy akkor lesz egy kis lyuk a reggeli értekezlet és a vizit között, így le tud jönni hozzám a rendelőbe, hogy megvizsgáljon és elindítson. Ennek megfelelően reggel hatkor keltem, az alap dolgok után nagy nehezen megettem egy rántotthúsos szendvicset, majd jött a búcsúzkodás. Remélem a következő alkalmak már könnyebbek lesznek. Nagyon remélem, mert ez nagyon nem volt az. Vibrált a levegőben a feszültség, a félelem, az aggódás. Nem egy kétnapos business tripre indulok, ahonnan nagy valószínűséggel pont ugyanúgy fogok hazajönni ahogy elmentem, ráadásul kb pont akkor amikorra azt várjuk. Nem. Itt lehet bármi. Szóval nem könnyű szívvel ültem az autóba.

Háromnegyed nyolc előtt parkoltam le a kórház mellett, gyorsan lecsekkoltam a neten, hogy ingyenes-e még a parkolás, majd elindultam befelé. Szaporáztam a lépteimet, mert tudtam, hogy a speciális beléptetés miatt sor lesz a kórház előtt és én nem nagyon szoktam késni. Tudjátok, gyűlölök pontatlan lenni. Kellemes volt a meglepetés ami fogadott, kb húszan lehettek csak előttem. Szépen lassan, de folyamatosan haladtunk befelé. Az emberek nagy része maszkban volt és figyelt arra is, hogy ne álljon a másik nyakára, de azért itt is voltak egybitesek akik nem értik meg ezeknek a fontosságát. A legidegesítőbbek azonban mégsem ők voltak, hanem azok, akik azt hiszik, hogy nekik van valami születési előjoguk és mindenféle fis-fos indokkal megpróbálták a sorban állást elkerülni és megdumálni az ajtóban álló katonát, hogy engedje be őket. Szerencsére az összes próbálkozó végül csüggedt arccal bandukolt a sor végére. Ez így helyes. A kórházba belépvén egy igen kedves hölgy megállított, megkérdezte mi járatban, majd kézfertőtlenítésre kötelezett. Nem esett nehezemre. Ezután tovább a szalagokkal elkülönített szűk folyosó részen ahol néhány asztalka és szék várt. Itt ki kellett töltenem egy nyilatkozatot az egészségi állapotommal és a koronavírusos körülményekkel kapcsolatban, majd meg kellett adnom néhány kapcsolati adatot. Ezután tovább egy elkülönített szobába, ahol kedves hölgyek várták az érkezőket egy kis lázmérésre. 35.8, így tovább mehetek a regisztrációs helységbe. Ezután felsétáltam a másodikra. Negyed kilencet mutatott az óra. Fél óra múlva biztos ami biztos, dobtam dokibácsinak egy sms-t, hogy itt vagyok. Visszaírt, hogy köszöni, hogy írtam, nemsokára jön. Ahogy ismerem a szitut, számomra ez azt jelentette, hogy kb. tíz felé a vizit után fog jönni. Kottára így lett. Leért a lépcsőn és elsétált mellettem, nem ismert meg haj nélkül és maszkkal az arcomon, hehe. Utánaköszöntem, így már egyértelmű volt neki, hogy ki vagyok. Megkezdte a rendelést, az összes várakozót név szerint ismerte. Mindenkitől gyorsan megkérdezte, hogy mi a teendő, hol tartanak, majd ezután mondta, hogy akkor oké, velem kezdi, aztán majd a többiek a megbeszélt sorrendben. A rendelőben átbeszéltük a dolgokat. Megegyeztünk abban, hogy kezdetnek nincs Rituximab. A kemó mellé kapni fogok foyamatosan herpeszvírus elleni gyógyszert, gombásodás elleni készítményt és húgysav gátlót. Ez utóbbi azért kell, mert a nagyszámú elhaló rákos sejt megemeli a húgysav szintet ami rendkívül veszélyes lehet a szervezetemre ugyanúgy, mint bármilyen vírusos, bakteriális vagy gombás fertőzés a kemó alatt. Ezután felfektetett az ágyra, majd alaposan megvizsgált. Fizikailag minden rendben, szóval jöhet a protokoll. És most figyeljetek. Nem az volt, hogy elmondja, hogy hova menjek koronatesztre és vérvételre, hanem az történik, hogy Reinhardt Úr, jöjjön velem, megmutatok mindent. És lesétált velem az első emeletre, megmutatta, hol fognak vért venni, hol a sorszámhúzó automata, majd lebandukoltunk együtt a földszintre, megkereste a koronatesztes szobát, majd visszament a rendelésre. Persze útközben több mindent átbeszéltünk a kezeléssel kapcsolatban. De ettől függetlenül én folyamatosan azon gondolkodtam, hogy Jó helyen vagyok-e? Magyarországon biztosan van ilyen? Szerintem ez messze az elvárhatón túli betegkezelés és én nagyon hálás vagyok a törődésért.

És akkor álljon itt a várható menetrend. Négy hónapon keresztül kéthetente kemó. A második hónap végén Pet CT. Az utolsó kemó után 6-8 hét szünet, majd újra Pet CT. Ezután kb két héttel indul a sugár, ami 3-4 hét alatt fog lemenni. Eszerint pont Karácsony előtt lesz vége az egésznek. Ez a legjobb forgatókönyv.

A koronateszttel kezdődött a dolog, Hárman voltak előttem, így kb tíz perc várakozás után bejutottam. Kedvesen fogadtak, határozottan kérték, hogy mit és hogyan tegyek. Aztán a hölgy előhúzott egy igen hosszú pálcikát aminek a végén vattapamacs volt és szépen lassan elkezdte tekergetve felnyomni az orromba. Szerintem már valahol az agyalapi mirigyem környékén járhatott, amikor nem bírtam tovább és elkezdtek folyni a könnyeim. Majd kiszakadt belőlem az átkozott röhögés. Olyan iszonyatosan csiklandozott a szivacs, hogy egyszerűen nem tudtam fegyelmezett lenni. Természetesen ettől beleragadt az orromba a pálcika, ami csak fokozta a jókedvem. A dokinéni mondta, hogy szedjem össze magam, mert így nem tudja levenni a mintát. Mondtam neki, adjon egy kis időt. Erre ő kihúzta az orromból a cuccot, hátralépett és nézegetett. Én meg elkezdtem tüsszögni, a könnyeim folytak, közben tovább röhögtem. Szürreális lehetett a szitu. Aztán persze összeszedtem magam, újra behatolt a dokinéni, újra rohadtul csiklandozott, de én álltam a sarat és komoly maradtam, hehe. Kihúzza a botot, majd mondja, hogy akkor jön a másik orrlukam. Mondom fasza. De itt legalább már oldott volt a légkör, a dokinéni és az asszisztens is vidámabb volt. Amikor ezzel is megvoltunk jött a harmadik teszt, minta a torkomból. Összességben gyerekjáték volt az egész, alaptalan volt parázni tőle, nem is értem miért írják le olyan rettenetesnek néhányan. Mondjuk attól, hogy én nem értem, más még megélheti drámaian. Nem vagyunk egyformák.

Ezután fel a vérvételre. Kihúzom a sorszámot és azonnal bimbamm. Szól a beteghívó. Bemegyek. A néni odabent kedves és iszonyat profi. Kicsit tapogat, majd szúr, és már jön is a vér. Pedig mélyen vannak a vénáim, az átlagos nővérkék szenvednek, szúrogatnak mire megtalálják. Ő nem. Örültem. Ezután vissza a dokibácsihoz, aki hívott betegszállítót, mert enélkül nem lehet feljutni az osztályra. Kb egy óra múlva az ötödiken egy izolációs szobába kerültem karanténba, másik két aznap felvett beteggel együtt. Mindketten kb 80 körül voltak, mindketten elég necces helyzetben. Az egyiküknél pár nap alatt vert be a betegség, és gyors diagnózis után kiderült, hogy leukémia. De igazából nem tudott semmit, így engem kérdezgetett, hogy az ő betegségéről mit tudok. Nagyon aggódott, kifejezetten féltette az életét. Elolvastam a kórlapját, utánanéztem a betegségének a neten, de mondtam neki, hogy én nem vagyok orvos, nem tőlem kéne hallani olyan dolgokat amiről tudásom nincs, legfeljebb olvasott információim. Ha bejön a doki kérdezzen rá egyenesen, hogy mi a helyzet és mik az esélyek. Szerencsére megfogadta a tanácsomat és az első adandó alkalommal rákérdezett. Szerintem nem nyugodott meg attól, hogy a dokinéni azt mondta, hogy ne aggódjon, próbálunk még éveket nyerni magának. Én sem nyugodtam volna meg tőle. Egyébként mindketten kedves öreg urak voltak, tulajdonképpen jól kijöttünk. Mondjuk nem csacsogtuk végig az egész napot, mindenkiben sok volt a félelem, szorongás, sokszor csak elvoltunk magunkban. A másik bácsi meg csontvelő biopsziára várt, hogy pontosan kiderüljön mi a baja, és hát rettenetesen félt. Győztem nyugtatni. Inkább kevesebb mint több sikerrel. Egyébként nagyon lassan telt el ez a nap. Egy kis kaja, néhány telefon és üzenetváltás volt csupán. Mondjuk kifejezetten jól esett, hogy páran kerestek, érdeklődtek, bátorítottak. Azán késő délután jött az eeszt-ről üzenet. Hopp, ez biztosan a véreredmény lesz. Az volt. Jól nézett ki. Aztán nem sokkal később még egy üzenet. Ebben az volt, hogy a korona negatív. Közben csináltak egy ekg-t is, és így együttesen úgy nézett ki, hogy minden adott a másnapi kemóhoz. Végre. Este kilenc felé már lámpaoltás és alvás. A két öregúrnak mindenképp. Nekem meg maradt az égtelen horkolás hallgatása, hehe. Rohadtul nem bírtam, úgyhogy kimentem a nővérpulthoz és kértem, hogy tegyenek át másik szobába, mert így lehetetlen aludni. Azt mondta a hölgy, hogy megtenné, de nem lehet még, mert hármunk közül csak kettőnknek van meg a korona negatív eredménye és addig egyikünk sem mehet sehova amíg mindenkinek nincs meg. Viszont adott vattát. Kérdeztem, hogy nem fog tőle megfulladni a bácsi? Mondta, hogy a fülembe dugjam. Hja, hogy oda, hehe. Viccet félre, a vatta valóban segített némileg és el tudtam aludni. Aztán éjfélkor ajtó kinyit, valaki jó hangosan beköszön, majd felkapcsolja a villanyt. Az egyik öregúrnak kötöttek be infúziót és mondták neki, hogy szóljon ha lecsöpögött. Így a kisvillany és a kemény horkolás mellett kellett volna visszaaludni. Valamikor hajnalban sikerült is. Az öröm nem tartott sokáig, mert reggel ötkor jött a jóreggelt, majd a lázmérések, gyógyszerek, vérvétel, ilyesmi.

A pompázatos fejedelmi reggeli után pont annyi időm volt, hogy meghallgattam egy Tankcsapda albumot majd ágyastul együtt átköltöztem három szakember mellé az ötös szobába. Első blikkre komoly fenntartásaim voltak az új hálótársakkal kapcsolatban. Alaptalan volt minden aggodalmam. Majdnem minden, de erről egy kicsit később. Hamar kialakult a kémia, igen jó csapat lettünk egy pillanat alatt. Két 80-hoz közeli és egy korombeli szakemberrel lettem együtt. A két idősebb azt hiszem épp az első kemóját kapta, a fiatalabb srác meg szerencsére nem rákos, hanem egy még nem ismert nyavaja áldozata. Remélem meggyógyul mielőbb. Hamar kiderült, hogy ebben a szobában mindenki úgy gondolkodik mint én, és kurvára odafigyel a többiekre. Kérés nélkül segítenek, vigyáznak a másikra ha neki éppen arra van szüksége. És higgyétek el nekem, másfél nap alatt többször volt ilyen szitu a szobában. Volt valami alapvetően természetes sorstársiasság, bajtársiasság. Hihetetlen jó érzés volt ez. Először úgy volt, hogy kora délelőtt indul a kemó, aztán a dokibácsimmal történt beszélgetés után már délre tolódott. Na itt kezdtem el izguli. Mi lesz ha elkezdődik a kemó és csak utána hozzák az ebédet? Hogy fogok úgy enni? Sehogy? Éhes maradok? Ne már, az katasztrófa lenne. De szerencsére nem így lett.

Kicsivel dél után hozták az ebédet. Nem volt sok, de egészen rendben volt. Megettem, visszafeküdtem, beszélgettünk a pajtikkal, aztán csak egy óra felé jött a nővérke, hogy van-e tűm? Mondom mim? Tűm. Milyen tűm? Hát branűl. Hja, az nincs. Fél perc múlva már lett. Azaz majdnem, mert első egy-két próbálkozásra nem lett meg a vénám. Láttam a nővérkén, hogy kicsit bizonytalan, szóval megkérdeztem, hogy bízik-e eléggé magában. Nem kellett volna, ez nem sokat segített, hehe. Kis próbálkozás után feladta és áttért az alkaromon lévő vénához, ez aránylag gyorsan megvolt. Ekkor már erősen kalimpált a szívem, izzadtam is rendesen. A vérnyomásom 165 per valamennyi volt. Nagyon elkapott a stressz. Rettenetes érzés úgy nekiállni, hogy tudom, hogy mi fog belém folyni. Ennél már csak az lenne a rosszabb ha nem tudnám. Az egyik szobatársam odajött, törölgette a homlokom, nyugtatgatott. Végtelenül jól esett. Pár perc alatt helyrebillentem. Újabb vérnyomás mérés, az eredmény 124/86, kiváló. Mehet a menet, elindul az öröm. Jött az első lötyi, a bleomycin aminek kb 15 perc alatt kellett volna lecsöpögni, de kicsit több lett. Ez a szer egy citosztatikus vegyület, melynek az a dolga, hogy megakadályozza a rákos sejtek szaporodását. Ez a trutyi nem annyira bántja a jó sejteket, hurrá. A második lötty a vinblastine volt, ez sem jött le fél óránál kevesebb idő alatt. Ez végre már egy növényi eredetű szerves cucc, mely szintén a daganatsejtek osztódásának megakadályozásáért felel. Ezután jött már kb fél - háromnegyed órában a rettegett, ugyanakkor szép narancssárga doxorubicin. Ez már kifejezetten arra van, hogy károsítsa a daganatos sejteket. A probléma az, hogy pusztít minden gyorsan osztódó sejtet, így azokat is amire szükség lenne. Sok szar mellett ez felel a szőrzet kihullásáért, a nyálkahártyák rombolásáért. Akár rövid és hosszú távon is erős szív, máj, vérsejt károsító hatása lehet. Egyszóval egy jó nagy szopás, de szükség van rá. Az utolsó anyag ami kb három órán keresztül jött az a dacarbazine. Ez már egy citotoxikus szer, aminek az a dolga, hogy konkrétan ölje a daganatos sejteket. Nem egy gyerekjáték, komoly korai és késői szövődmények fordulhatnak elő, de ez a cucc is nagyon kell a gyógyuláshoz. itt igaz lehet a mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít.

És akkor egy kis kitérő. Ősszességében elmondható, hogy minden kemoterápiás koktél egy nagyon durva méregcsomag ami jó esetben olyan károsodásokat okoz a daganatos sejtekben, hogy az ember meggyógyul. De emellett iszonyatosan sok és nagyon magas kockázatokkal járó szövődményeket is hoznak/hozhatnak, melynek több esetben közép vagy hosszabb távon sok egyéb mellett akár halál, vagy további daganatok kialakulása is lehet a következménye. Ezeket hívják késői szövődményeknek. Eléggé sokat olvastam utána a betegségemmel kapcsolatos dolgoknak és pont emiatt van az, hogy meglehetősen félek. Tisztában vagyok azzal, hogy mi vár, mi várhat rám. És az csak egy opció, hogy teljesen meggyógyulok kb. karácsonyra és ez így is marad minden további gond nélkül. És a szomorú tény az, hogy ennek a valószínűsége nem a legnagyobb. Néhány jó, sok szar és mégszarabb verzió is benne van a pakliban. De nem erről akartam igazából írni. Hanem arról, hogy egészen megdöbbentő, hogy azokkal a betegekkel akikkel beszélgettem az elmúlt pár hónapban, a döntő többségüknek fogalma sincs arról, hogy mi a baja, hogy milyen kezelésben részesül, hogy mi vár rá. Egyszerűen semmiről semmit nem tudnak. Tudom, hogy sokféle ember van, tudom, hogy sokaknak könnyebb a tudatlanság és az árral sodródás. De az arányok megdöbbentőek. Egy számjegyű az a százalékos arány aki legalább azt meg tudta mondani, hogy mi a pontos betegsége, vagy azt, hogy milyen kezelést kap vagy fog kapni. És ez azért érdekes, mert nagyon sok betegtől hallottam ugyanakkor, hogy kíváncsi, hogy mi van, mi lesz. De valahogy nem járnak utána, vagy nem merik megkérdezni. Talán félnek az esetleges rossz hírrel való szembesüléstől. 

Vissza a kemóhoz. Az első négy és háromnegyed óra eseménytelenül telt el. Csak csepegtek a cuccok, nekem járt az agyam, kezelgettem a saját érzéseimet, de nagyjából semmi extrát nem éreztem. Aztán az utolsó negyed órára elkezdett kicst olyan lenni mintha felszálltam volna egy hajóra ami egy meglehetősen hullámzó tengeren sodródik. Persze ehhez társult egy kis hányinger is, de ez összességében nem volt vészes. Amikor vége lett jött a nővérke, összeszedte a cuccokat, leragasztotta a branűlömet, megdicsért, hogy milyen jól bírtam, aztán elment. Én mondjuk nem örömködtem, mert eléggé be voltam szarva, hogy mi lesz a következő 48 órában. Aztán eltelt egy fél órácska, és elkezdtem kicsit fázni, gyengülni, a fejem elkezdett izzani. Arra gondoltam, hogy hívom a nővérkét, hogy mérjenek lázat. Nem kellett hívnom, mert az éjszakás nővérke bejött és mondja, hogy hallom Norbi, hogy milyen jó bírta az első kemót. Én meglehetősen szarul voltam és nyakig betakarózva csak nyögtem erre valamit. Akkor vette észre, hogy mégsem bírtam olyan jól. Mért egy lázat, 37,6. Ez nem jó. A láz kifejezetten veszélyes, persze inkább 38 felett kell cselekedni. Ami aggasztó volt, hogy elkezdezdett fájni a vesém. Lüktető, éles, periodikus fájdalom volt. És hidd el, ha éppen kemó alatt vagy után érnek ilyen impulzusok, úgy összeszarod magad ahogy kell. Hát én is így tettem. Nővérke mért újra egy lázat, 37,2, ez már jobb, majd hívta a dokinénit aki meg nem vizsgált, csak kikérdezett majd mondta, hogy szerinte nincs para. Ha fokozódik a fájdalom, vagy csak újra visszatér, szóljak és nyomnak belém fájdalomcsillapítót és görcsoldót. Megköszöntem, elment, én félálomban fetrengtem még pár órát. A szobatársaim tévéztek, beszélgettek, gyakran rám néztek, megitattak, ilyesmi, majd lefeküdtek aludni. És itt kezdődtek a bajok. A mellettem lévő szakember olyan brutálisan horkolt, ahogy azt az ember el is várja egy salgótarjánitól. A másik idősebb ember olyan műsort adott amit én még életemben nem láttam, hallottam, tapasztaltam. Hörgött, sikoltozott, beszélt, nyögött álmában, de konkrétan szünet nélkül. Komolyan azt hittem néha, hogy haldoklik. Iszonyat para volt. Többször odaszóltam, hogy jól van-e, szüksége van-e segítségre, de nem. Nem volt semmi vész, ez a normál működése. Néha felült, ivott, rám nézett, aztán eldőlt és folytatta tovább. Földöntúli élmény volt. Egész éjjel fent voltam. 4:17-kor még láttam az órát. Aztán valamikor elaludtam.

Pontban öt órakor villany fel, jóreggelt, gyógyszerek, vérvétel, ilyesmi. Jött a nővérke hozzám, megkérdezte, hogy vagyok. Jobban voltam. Amúgy negyed háromkor volt utoljára egy négy perces vesefájdalmam, azóta semmi. Lázam elmúlt, közérzetem jobb lett. Megszúrta a jobb karomat, tekergetett, kotorászott, de nem lett meg a véna. aztán mégis, de nem jött vér. Megpróbálta a jobb kézfejem, de hiába próbálkozott nem talált. Szólt a másik nővérkének, aki jött majd ráment a bal kézfejemre, megbökött és relatív hosszas próbálkozás után elindult a vér, célba értem. Nem vagyok egyszerű eset, na. Ennek a vérvételnek az eredménye fogja eldönteni, hogy hazamehetek-e vagy sem. Őszintén bíztam abban, hogy minden rendben lesz. Ami leginkább a problémát jelenthette volna, hogy a nagy mennyiségű szétesett rákos sejt olyan megterhelést jelent a vesémnek, hogy komoly gondok lehetnek belőle. Szerencsére nem így lett, ugyanolyan fasza lett a vérképem mint két nappal korábban. Tíz óra felé jött a dokibácsim, átbeszéltünk mindent, azt mondta hazamehetek. Halleluja. Felvetettem neki, hogy mi lenne ha legközelebb úgy csinálnánk, hogy reggel bemegyek a kórházba, gyorsan megcsinálom a koronatesztet és a vérvételt, ő megvizsgál és aztán hazamegyek. Másnap bejövök, jöhet a kemó, bent alszom és utána uzsgyi. Megbeszélte a főorvos úrral, aki beleegyezett azzal a kitétellel, hogy aláírok egy nyilatkozatot, hogy a korona teszt után autóval egyenesen hazamegyek és szigorú karanténban maradok másnapig, amikor szintén autóval mindenfajta érintkezés nélkül visszajövök. Kb három hónapja ez az életem, szóval sok változás nem lesz, így persze, hogy aláírom. Szóval legközelebb már csak egyéjszakás kaland lesz a Honvéd. Remélem.

És, hogy összességében milyen volt ez a majdnem három nap a kórházban? Nagyon megterhelő. Mind fizikailag, mind lelkileg kimerített. Kemény volt fizikailag, mert nagyon keveset pihenhettem, mert komoly ütést jelent a kemó a szervezetre, mert a láz is odavert. A lelki dolgok nem magától értetődőek. Nyilván kemény kórházban lenni 46 évesen egy alapban halálos betegséggel a szervezetedben. Nyilván nagyon megterhelő szembesülni a sok betegséggel, a kilátástalan küzdelmekkel, az elkeseredett emberek panaszaival, az egész légkörrel. De ami igazán megütött az az, hogy ráeszméltem, hogy beteg vagyok. Eddig azt hittem, hogy már tudom. De nem. Addig amíg csak a diagnosztika és a várakozás van addig az egész olyan megfoghatatlan, olyan nem is tudom milyen. De amikor az ember szembesül azzal, hogy elindulnak a cseppek, áramlik a méreg a szervezetébe, rálépett egy olyan útra amiről nincs letérés, visszafordíthatatlanok lettek a dolgok, hát ott realizálódik, hogy basszus beteg vagy. És nem tehetsz mást, csak küzdhetsz és reménykedhetsz, hogy a Főnök úgy látja jónak, hogy meggyógyulj. Nálam ezért két extra dolog is játszik. Az egyik, hogy sok ismerősön és idegenen kívűl egy gyülekezet imádkozik értem. Régi testvérek, olyanok akiket ismerek és olyanok is akiket nem. Hálás vagyok nekik, mert azt hiszem ez egy nagyon erős fegyver. Aztán az alap, hogy a közvetlen családod támogat és melletted van és mindent megtesznek, de az a helyzet, hogy sosem fogják teljesen megérteni a helyzeted, sosem fogják tudni pontosan, hogy min mész keresztül, sosem fogják úgy érezni mint egy beteg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy bár napi szinten érdeklődnek utánam, de velem egyetlen egyszer sem beszéltek az elmúlt mondjuk három hónapban. És itt jön képbe a második extra, "N". 

Ő egy 21 éves lány aki pár nap múlva megy a kezelések utáni első kontrollra. Valamelyest hasonló betegséggel küzd, küzdött mint én, de ha a Főnök megsegíti, ő már éppen túl van a nehezén. A blog írásának eleje felé írt rám, amolyan kis rajongó fruska stílusban. Boldogan meséltem itthon, hogy van egy rajongóm. Mondjuk azóta már több is van, bár autogrammot még nem adtam, hehe. Leírta, hogy vele mi történt, kicsit bíztatott, bátorított, ilyenek. Én meg rendes blogíróként válaszoltam neki, ahogy válaszolok minden egyes levélre és üzenetre és kommentre. De engem már alapvetően az nagyon megütött, hogy még nincs 21 és már rákos lett, nincs 21 de már megélt ezzel kapcsolatban majdnem mindent ami nekem még csak ezután jön, komolyan földhöz vert az egész. Pont mint Dorci esetében, akiről korábban már írtam, és akinek a blogját már ajánlottam is nektek. A különbség annyi, hogy Dorci egy blog formájában létezik az életemben, egy név, egy fotó, "N" pedig egy valóságos, létező, hús-vér ember, akivel közvetlen kommunikációba keveredtem, akit konkrétan megismertem, mégha soha nem is láttam. Mondjuk igen hamar olyan érzésem lett mintha magammal beszélgetnék, csak más a nem és a kor. Ismeretlenül is ismertem. Értettem amit mond, éreztem amit érez, kitaláltam amit gondol. És éreztem, hogy nekem ezen a lánykán segítenem kell, mert komoly segítségre szorul, mert tele van félelemmel, szorongással, kétséggel. És azt is éreztem, hogy ő is fog nekem segíteni, mert akármilyen sziklának, keménynek érzem is magam, bennem is bőven van a fentebb írt érzésekből. És a betegség, problémák, a félelmek, fájdalmak sorstárssá tesznek minket, az meg, hogy így értjük is egymást csak valahogy össze is kötött. Sokat leveleztünk, levelezünk. Az igazság az, hogy rengeteg bajomat zúdítottam rá és ő rengeteg baját zúdította rám. És ez nem csak azért segítség mert van aki meghallgat, mert ezt tudja és akarja a család is. A különbség abban, van, hogy én igazán értem amit mond és érez, néha anélkül is, hogy elmondaná, és ez pont ugyanígy van fordítva is. És tudom, hogy mit kell neki mondanom, hogy segítsek, és pont ugyanez van fordítva is. És az, hogy sok extra problémát kapok és adok, valahogy nem jelent gondot, mert összességében jóval többet ad, mint amennyit elvesz. És azt hiszem pont ugyanez van fordítva is. És, hogy miért írtam le mindezt? 

És akkor vissza a történet harmadik napjához, annak is a legjobb részéhez. Kanyarodok be az utcába, meglátom a feleségem, karjában a mosolygó kisgyermekem és azonnal rendben lett minden. Beparkolok az udvarra, kipattanok a kocsiból, nagy ölelés hármasban, aztán a kisgyermek átmászik hozzám és szorosan átöleljük egymást. Mi a szar kell még az életben?

A feleségem elmorzsolta a kis könnycseppjeit, azt hiszem megkönnyebbült picit. Szemmel láthatóan a kutyám is örült, szóval 10/10 minden. A kisfiam mondogatta, hogy apuci hazajött, meg, hogy apuci nagyon szeret és simogatott, bújt, puszilgatott. A szívem belesajdult. Aztán jövök befelé, a paradicsomok akkorátt nőttek a szűk három nap alatt, hogy azt el sem hiszem. Elérek a bejárati ajtóhoz és ez fogad. Mit mondhatnék?

Bent az ágyam felett a gyermekem élete első olyan rajza amit valakinek rajzolt. Mondjuk a valaki az történetesen én vagyok.

A hazaérkezésem óta jól vagyok. Annyi van csak, hogy megváltozott a testérzésem. Nem tudom van-e ilyen szó, de valamit írnom kellett. Olyan érzésem van, mintha a testemnek most lenne egy alaprezgése. Ha vizualizálnom kéne, olyan lenne mintha millió kicsi katona úszkálna az érhálózatomban, a mirígyrendszeremben és menne a háború. Bár lehet, hogy szó szerint ez történik. Nagyon fura érzés. Kicsit bizsergek, kicst rezgek, kicsit begyengülök, de alapvetően rendben vagyok.

Két hét múlva újra csatába megyek. Arra számítok, hogy rosszabb lesz a dolog, Ahogy telítődik a cucc az emberben, úgy lesz nehezebben viselhető alkalomról alkalomra. De nincs mese, menni kell. A lelátókon minden alkalommal felcsendül az alábbi nóta. Leírom, mert egyrészt Fradistaként ez kötelez, másrészt meg alapban is ilyen vagyok.

Két szót ismerek: mindig és soha,
Küzedni mindig, feladni soha!

 Sorry, ha túl hosszúra sikerült a poszt. Vígasztaljon benneteket az, hogy megírni közel hat órába került. 

Legkésőbb két hét múlva új poszt. Addig is: