Az UH eredménnyel a kezemben vágtattam vissza a sebészetre, hogy kapjak egy beutalót a FNAB-ra. Sejtettem, hogy itt igazából nem fog semmi történni, és nem leszek bent többet mint két perc. Ennek ellenére volt bennem egy jó adag para egész nap, hogy esetleg ott helyben meg is szúrnak, ami nyilván nem egy leányálom. Persze nem így lett. A dokibácsi megnézte a leletet, egy kicsit csóválta a fejét, majd kérte az asszisztens hölgyet, hogy csinálja meg a beutalót. Közben mondja a szakember, hogy nem hiszi, hogy a FNAB-ot UH vezérelten fogják csinálni, de majd kiderül. Na ez azért nem mindegy, mert ha az orvos aki szúr, látja a művelet közben egy UH segítségével, hogy merre jár a tű, nyílván precízebb és eredményesebb munkát tud végezni, mintha csak kvázi vakon döfköd. Miközben ezen morfondíroztam, elkészült a papír. Rápillantottam és éreztem, hogy már megint éppen rettenetesen hasba rúg valaki. Hol csinálják a FNAB-ot, na hol? Hát természetesen a Délpesti kórháznak pontosan azon az osztályán, ahol az UH-t, és, hogy szemernyi kétségem se legyen afelől, hogy ezt nem élem túl ha rajtuk múlik, ott virított az az átkozott telefonszám amit már annyiszor próbáltam korábban hívni.
Természetesen hazaérkezésem után az első az volt, hogy az esélytelenek mélységes nyugalmával kezembe fogtam a telefonom és magabiztosan tárcsáztam a jól ismert számot. Csoda, varázslat, megváltás vagy meglepetés most sem történt, pont ugyanaz volt a végeredmény mint korábban. Magyar egészségügy, szerencsétlen én 2:0. Persze leültem a net elé, hogy megnézzem mi újság magán fronton. Itt már kevesebb a merítés mint az UH esetében, de azért így is van hová menni. A bökkenő az, hogy ez a vizsgálat, értékeléssel együtt kb 80.000 HUF. Ha ezt kifizetem, már egy százasnál tartok, és még mindig csak azt tudom, hogy mi a bajom. Hol van még a kezelés? Ekkor még nem tudtam, hogy itt mekkorát tévedtem, de erről még később szót ejtek. Így elhatároztam, hogy adok a Délpestinek még két napot, ha nem sikerül időpontot kapnom belátható időn belülre, kifizetem amit ki kell fizetnem, mégis csak az életemről van szó. Na nem most fogom durván meglepni a kedves olvasót, a Délpestiben soha senki nem vette fel továbbra sem a telefont. És ekkor megérkezett a nem várt segítség, ráadásul megint a drága anyós képében. Van egy főnővér ismerőse a SOTE-n, aki segít beutalni hozzájuk FNAB-ra. Döbbenet.
Pikk-pakk ott voltam a kedves ismerős hölgynél a SOTE-n, megkaptam a beutalómat, és azonnal sétálhattam is át a szomszédos épületbe, hogy végre közelebb kerüljek az ítélethez. Nagy volt bennem a para, ez már mégiscsak egy komoly dolog. Nem is nagyon mertem egyedül elmenni, hiába gondolom magam ninjának, vagy néha épp jedinek. Kértem a feleségem, hogy ő maradjon otthon a kicsivel, hiszen még soha nem bíztuk senki másra, a kórházba meg nem akarom magammal vinni. Így E kísért el, és várta ki velem a rettenet sort. A sorról csak annyit, hogy mindenki már bement, azok is akik utánam jöttek, talán megszúrták már a takarítókat és a recepciósokat is, és amikor teljesen kiürült a fél épület, kijött valaki az ajtón és kimondta a nevem. Csodálatos érzés volt. Bementem és jött az első meglepetés. Öten voltak a szobában. Egy fiatal és kifejezetten kedves dokinéni köszöntött, bemutatkozott, majd bemutatott mindenkit. Ezután alaposan kikérdezett, majd elmondta mi fog történni. A második meglepetés ekkor jött. Nem lesz érzéstelenítés. Pedig az összes magánklínikán ezzel kezdik. Hát mit mondjak, nem különösebben nyugtattak meg ezzel. Meglepetés 3: nem igazán volt fájdalmas a vizsgálat. Amikor megszúrták a combom, mintha egy csepp oltást kaptam csak volna, amikor meg elérték a csomót, konkrétan semmi. Érzéketlen. Hja, és a hab a tortán, hogy az egészet végignézhettem azon a tévén, amin a dokinéni is követte az eseményeket. Nem voltam bent öt percnél többet, és lényegesen simábban ment a dolog mint azt előzetesen vártam. Eredmény két hét múlva várható. Meg kell említenem, hogy a dokinéni és a többiek hozzáállása, és ahogy velem, beteggel bántak, nagyon emberi, és kifejezetten nyugat-európai volt. Abszolút kellemes élmény a királyi egészségügytől. High five!
Alig telet el egy hét, és jött az eredmény. A jó hír: nem találtak áttétet és más rákra utaló jelet. A rossz hír, és egyben az érthetetlen: Low Grade Limfómára utaló jelek láthatóak. Mi az, hogy utaló jelek? Miért nem tudják egyértelműen megállapítani? Azt hittem, hogy itt végre tiszta lesz a kép, de nem. Megint csak várok, hogy kiderüljön, hogy mi van. Merthogy az eredmény végén ott az ajánlás, további vizsgálatok miatt keressek fel egy hematológust. Ráadásul a rossz hír az, hogy pár nap múlva karácsony, a világon nem találok hematológust aki fogadni fog a két ünnep között, vagy akár január elején. Sőt, még orvost sem nagyon aki beutalót adjon.
Van egy nagyon régi, fiatalkori barátom. Ha őszinte akarok lenni, annak idején jóval több is volt barátnál. Ahogy tudtam, SZ cytológián dolgozik hosszú ideje, így adott volt, hogy megkérdezzem, miért nem adott a biopszia egyértelmű eredményt. Ha jól emlékszem azt mondta, hogy ilyet nagyon nem szokott lenni, de arról biztosan nincs szó, hogy csak fel akarták picit puhítani az eredményt. Tovább kell vizsgálódni. Remek.
Mi az, hogy Low Grade Limfóma? Mi az a Limfóma egyáltalán? A következő posztból szerintem ez is ki fog derülni.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
