Az van, hogy úgy kellett most elindulnom a következő kemóra, hogy három hete még azt hittem, hogy vége. De nem így lett. A valóság azt hozta, hogy rá kell tennem még egy lapáttal, még négyszer csatába kell mennem. Még két hónap móka és kacagás.
Mondjuk őszintén szólva nem esik nehezemre. Legalább is nem jobban mint eddig. Persze szar kemót kapni, komoly problémát jelentenek a vénáim, nehezen viselek néhány mellékhatást és szövődményt, gyűlölöm az egészet majdnem úgy ahogy van, de mégsem élem meg tragédiaként, hogy folytatódik. Sőt, inkább megnyugtat a dolog, mert valamivel több esélyem van így elkerülni a korai relapszust. Ez pedig elmondhatatlanul fontos.
Viszont van valami ami nagyon nehezemre esik és sokat töprengek rajta, miatta. Az írás. Na nem is igazán az írás maga, hanem inkább a téma. Egyre inkább nehezemre esik írni a rákról, a kezelésekről, a bajaimról. Ráadásul egyre nehezebb lazának, humorosnak, változatosnak lennem. A betegség és a kezelések miatt egyre több bennem a feszültség, egyre nagyobb rajtam a nyomás. És félek attól, hogy a fentiek a minőség, az élvezhetőség rovására mennek. Mert ha már engem fáraszt, nekem nehéz, akkor el tudom képzelni, hogy annak aki olvassa méginkább az. Egyébként sokkal szívesebben tenném ki a gondolataimat például a világról. Sokkal inkább mesélném el azt, hogy rá kellett döbbennem, hogy én egy libernyák vagyok és emiatt sokak szemében nem is vagyok rendes magyar. Vagy éppen kiordítanám magamból, hogy van egy idióta politikus aki ledarál egy mesekönyvet ami nem szól másról mint az elfogadásról, a toleranciáról és arról, hogy a világ színes és ez így van rendjén. Vagy éppen oldalakat tudnék áradozni arról, hogy az imádott Fradikám iszonyatos erőfeszítéseket téve, irgalmatlan meglepetéseket okozva bejutott a BL főtáblára. Vagy éppen leírhatnám a kedvenc receptjeimet ahogy én készítem, vagy esetleg írhatnék mondjuk egy mesekönyvet. És nyilván lenne még millió és millió téma amiről csak úgy elmondanám, hogy mit gondolok. És, hogy lennének olyanok akik emiatt nem olvasnának tovább? Teljesen hidegen hagy. Persze emlékszem rá, hogy amikor elkezdtem írni, tettem egy vállalást. Egészen konkrétan azt ígértem, hogy ebben a blogban az elejétől a végéig megírok mindent nyíltan és őszintén. Mert biztosan lesznek olyanok akik hasonló cipőben járnak, vagy éppen most lépnek rá arra az útra amin én már baktatok egy ideje és egészen biztosan segítség és támasz tud lenni a blogom ezekben az esetekben. És még nem vagyok a végén. Szóval emiatt biztos nem tehetem meg, hogy ne írjak. És biztosan nem tehetem meg, hogy ne írjam meg azt ami a rákommal kapcsolatban történik. Hogy írjak-e emellett más témákban is a blogban? Még nem tudom. Lehet, hogy megkérdezlek benneteket a poszt végén egy anonim szavazásban. Persze a végeredmény nem kötelez semmire, csak érdekel, hogy mit gondoltok.
Na, elég a siránkozásból, kössétek be a biztonsági öveket, mert indulunk. A két kezelés közti időben semmi olyasmi nem történt ami ne szokott volna korábban is megtörténni. Egy dolog van csak ami említést érdemel, méghozzá az, hogy hatodik hete köhögök és konkrétan nehezemre esik mélyebben levegőt venni. Ez mondjuk elég ijesztő.
Csütörtökön hívott dokibácsi, hogy bizonyos okok miatt nem lesz ott a másnapi kezelésen, de mindent lezsírozott, szóval várnak. Talán emlékeztek, hogy korábban írtam, hogy nem vagyok nyugodt a covid helyzet és a kórházi nem szűrés miatt, így nem nagyon akarok befeküdni három másik beteg közé. Így legutóbb kiürítettek nekem egy kórtermet és egyedül lehettem. Most is csak hálával tudok a honvédosokra gondolni. Nade az ugye nem elvárható, hogy miattam állandóan ilyen macerákat vegyenek a nyakukba, szóval mondtam dokibácsinak, hogy ha kell, bezárkózom a wc-be és tolják belém ott a löttyöt. Mondta, hogy ezt talán mégsem, de ahogy korábban beszéltük, a kezelőben megkaphatom ha az nekem megfelel. Hogy megfelel-e? Ne vicceljen, ez több mint amit remélhetek. Aztán mondom dokibácsinak, hogy szeretném kérni, hogy géppel tolják belém, mert úgy rendesen csepeg és meglehetősen gyorsan is jön le a cucc. Azt mondta oké. És mondom, hogy a kezelés után ugye haza is jöhetek. Haza. Huh, köszönöm! Aztán mondom, dokibácsi, vannak további ötleteim is. Erre rendesen felnevetett (szerintem kapcsolatunk teljes ideje alatt először) és mondja, hogy ne kíméljem. Az a remek ötletem támadt, hogy a következő alkalommal amikor a Rituximabot is kapom a kemó előtt, megbonthatnánk a kezelést két egymást követő napra, így nem kéne sem befeküdöm, sem bent aludnom és a kezelőben letolhatnánk ugyanígy pár óra alatt a kezeléseket. Jó ötlet, csinálhatjuk így. Szuper. Minél inkább sikerül csökkentenem a kórházban eltöltött időt, annál nagyobb biztonságban vagyok. Ha minden jól megy, vége a kórházban eltöltött huszonsok óráknak és a többszörös kontakt számoknak.
Péntek reggel kilenc körül megérkeztem a megbeszéltek szerint és legnagyobb örömömre K nővérkét láttam szembejönni. Csókolom, magácska fog szúrni ugye? Jó reggelt, én. Nagyon megnyugodtam. Becsekkoltam a nővérpultnál, odaadtam a kókuszgolyót, majd betessékeltek a kezelőbe. Pillanatok alatt megjöttek a lázméréssel, ekg-val, kérdőívekkel. Gondoltam, hogy hú, nagyon flottul megy, pikk-pakk kint leszek ma. Megtörtént szépen az alapos orvosi vizsgálat is, átbeszéltünk pár dolgot a dokinénivel, simán ment minden. K nővér jött a branüllel. Nem fogom színezni, vagy húzni az időt. Az alkaromon szúrt, talált, bent volt. Ennyi. Ezután még megkérdeztem, hogy két hét múlva nem lesz-e véletlen megint? Megnézte a beosztást, Ő lesz. Csodálatos. Aztán egyszer csak mondják, hogy sajnos valami miatt nem érkezett meg a kemóm. Mondom jajj. Ha a reggeli szállítmánnyal nem jön, akkor a következő csak kettő-három felé fog jönni. Sajnos igen, hacsak nem pótolják külön. Remek. Amúgy nyilván nem fog külön jönni. Van legalább négy órám. Mondom kimegyek sétálni, meg keresek egy biztonságos helyet ahol vehetek valamit enni. Merthogy egy üveg vízen és a sütin kívül most nem hoztam magammal semmit. A dokinéni és a főnővér is külön-külön kérték, hogy ne hagyjam el a kórház területét, mert már felvettek és így övék a felelősség ha történik velem valami. Hát erre így nem is gondoltam korábban, de teljesen érthető. Szomorúan vettem tudomásul, hogy bentragadtam. Ha nem mehetek ki, természetesen nem megyek ki. Aztán egyszer csak mint a mesékben, megjelent előttem a kisördög a szép piros és fekete ruhájában, a hegyes farkával kalimpálva és így szólt. Norbi, Norbika, Norbikám. Tudom, hogy azt mondtad, hogy többé nem mész a Honvéd büfébe, de azt is tudom, hogy állandóan a rántott májas szendvics után sóvárogsz. Menj és szerezd meg magadnak! Nincs veszély, nincs kockázat! Menj és vedd el ami jár neked! Ne habozz, csináld! Vezér vagy! Tudod mit? Legyen! Nézzük meg! Dobogott a kis szívem az izgalomtól ahogy száguldottam lefelé, mert tudtam, hogy vár rám az igazi gyönyör, vár rám a rég nem látott bundázott boldogság. Mindeközben az járt még a fejemben, hogy csak ne legyenek sokan bent, maszkoljanak az eladók, legyen safe a dolog mert kisördög ide, kisördög oda, ha ezek nincsenek rendben én be nem megyek. Megérkezem az ajtó elé, megtorpanok egy pillanatra. Veszek még egy nagy levegőt, felnézek még utoljára az égre és belépek. És nincs bent senki. És maszk van az eladókon. És ebben a pillanatban durrannak a pezsgők, indult a tüzijáték, ömlött a konfetti. Végre, újra itt. Aztán valaki nyakon öntött egy dézsa hideg vízzel. Nincs májas szendvics. Kisördög, elmész te a picsába.
Visszafelé a liftben találkoztam a főnővérrel, a kezemben egy fél liter zéró kóla és egy rántott húsos zsömle. A főnővér ránéz és azt mondja, köszönöm, hogy nem ment ki. Mondom, ne köszönje, megértettem a helyzetet, megígértem, hogy bent maradok. Ő ennek örült, én meg annak örültem, hogy ő örül. Így mindenki örül valaminek. Szép az élet. Visszaérve az osztályra elslattyogtam a társalgóba, mert ott kb soha nincs senki. Leültem, bekapcsoltam a telefonomon a Netflixet, elindítottam egy filmet és kivettem a zsömlét a csomagolásból. Nem azt kaptam amit vártam. A zsömi olyan puha és friss volt, mintha épp most fejték volna ki a bociból. Igen, köszi szépen. Tudom, hogy a zsömlét nem bociból fejik. De ha bociból fejnék, akkor az pont ilyen lenne, ha éppen most fejték volna ki. Érted? Hehe. És a karaj? Frissen sütött, meleg, omlós. Visszavonom amit a kisördögnek üzentem korábban, megérte lemenni.
Éppen befejeztem a majszolást amikor is elmegy mellettem a főnővér, majd visszafordul, hogy Norbi, nem volt sok az a zsömle, hozzunk meleg ebédet? Köszönöm szépen, nem kérek. De baromi jól esett, hogy igazán gondoskodnak rólam. Nézem tovább a filmet, amikor is egy nagyobb csoportosulás kíséretében megérkezik a Főorvos úr, éppen vizit lehet. Megállnak, rám néz, majd kifejezetten barátságosan megkérdezi hogy vagyok. Mondom köszönöm, kíválóan. Hol a Fradi mez? Kérdi. Közvetlen kezelés előtt szoktam felvenni. Ezt egyáltalán nem helyeslem, mondta s elmosolyodott. Mit mondott volna, ha megmondom, hogy most először otthon maradt, hehe? Elmegy a sereg, nézem tovább a filmet, majd nemsokkal ezután visszajön a Főorvos úr és kérdi, hogy mi történt tegnap? Merthogy jól elszúrtuk. És így szépen megbeszéltük az egy nappal korábbi Molde elleni 3:3-at. A vége az lett, hogy megállapodtunk abban, hogy még épp időben derült ki, hogy nagyon veszélyesek lehetnek ránk és így talán fel tudunk jobban készülni belőlük. Na meg persze leszögeztük, hogy mi fogunk továbbjutni (következő héten ez be is következett). Eközben a nővéreke már pár perce ott toporgott tisztes távolságban, de nem akart zavarni. Viszont ahogy elment a Főorvos úr, jött és szólt, hogy megjött a kemó. Hurrá, usgyi. Felfeküdtem a kőkemény kezelős ágyra, rámkapcsolták a gépet és elindult a gyönyör. Nem cizellálom. A gépnek köszönhetően egy óra és negyvenkét perc alatt bennem volt a cucc. Nem a szokásos négy-öt óra, hanem kevesebb mint kettő! És így sem ütött meg jobban mint szokott, simán haza tudtam jönni, és később sem lettem vacakabbul mint ahogy az lenni szokott. Csodálatos.
Nem emlékszem, hogy írtam-e róla, de felmerült kb két-három hete, hogy kaphatnék egy beültetett branült, amit radiológus csinál és bent maradhat a cucc akár hónapokig. Ezzel el tudnám kerülni azt, hogy össze-vissza szurkáljanak ha éppen nem akarják a vénáim adni magukat. Dokibácsi feltételesen le is szervezte október elsejére azzal a megjegyzéssel, hogy előző nap még beszélünk róla és véglegesítjük a dolgot. Az van, hogy K nővér tök jól megszúrt, két hét múlva újra ő lesz és azután már csak kettőt kell megoldani valahogy. És azért a két alkalomért egyszerűen nem éri meg bevállalni a plusz két kórházi napot, a radiológiára várva együtt lenni egy csomó emberrel, majd új orvosok, új nővérek. Szóval passzoltam a beültetést. Dokibácsi azt mondta az én döntésem, de racionális amit mondtam, ha lenne még 5-6 kezelés az más helyzet lenne, szóval így támogatja. Ez így nekem elég is.
Jövő pénteken irány a tizedik alkalom, amivel együtt jár a Rituximab is. Kíváncsi leszek, hogy a dokibácsi itt tud-e már lenni, nem lesz-e zárlat a kórházban a covid miatt, hogyan fognak alakulni a dolgok. Bízom a legjobbakban.
Összeraktam egy gyors szavazást. Tegyétek meg kérlek, hogy egy gombnyomással elmondjátok a véleményeteket a témából való kitekintgetésekkel kapcsolatban. Nekem fontos. Köszönöm. Természetesen kommentben is szívesen fogadom a gondolatokat, az ötleteket, a visszajelzéseket.
Két hét múlva új poszt.
Addig is keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
Klikk ide