KÜZDENI MINDIG, FELADNI SOHA

RÁKTÉRÍTŐ

RÁKTÉRÍTŐ

#10 Ó, az az átkozott csontvelő biopszia

De vezérnek kell lenni

2020. március 08. - gyorsan1974

2020.03.02 hétfő. Ez az a dátum amit sosem fogok elfelejteni. Legalábbis az emberek valami ilyesmit mondanak akkor, ha valami meghatározó, vagy nagyon emlékezetes dolog történik az életükben. Mondjuk én pont nem ilyen vagyok, teszek nagy ívben a számokra, legalább is ebben a formájukban. Ennek megfelelően pár hét múlva erre a dátumra sem fogok már emlékezni, pedig ez egy olyan nap volt, amit nem felejt el az ember. Ugyanúgy nem fogok, mint ahogy nem emlékeszem az igazán fontos évfordulókra sem, mint pl. a házassági évfordulómra, születésnapokra, Könyves Kálmán uralkodásának kezdetére, az yperni  gáztámadásra, ilyenekre. Kapok is érte rendszeresen a feleségemtől, dehát ez van, az agyamnak vannak fontosabb feladatai is, mint dátumokat megjegyezni. Minden fel van írva a naptárba, az majd szól. Ha meg az valamiért mégsem, nyugodjatok meg, a feleségem fog. PRO TIPP: Hallgassatok rám, használjatok elektronikus naptárt! Inkább a google emlékeztessen mint az asszony.

Szabadságon voltam aznap. Szabadságon, mert a már fentebb említett naptárban volt egy bejegyzés tíz órára, ami megnehezítette volna, hogy aznap dolgozzak. Ugyanis erre az időpontra kellett beérnem a Honvédba, mert a drága hematológus dokim megcsinálja nekem azt a nagyon fincsi kis csontvelő biopsziát. Igen, azt a  csontvelő biopsziát amin vagy másfél-két hetet töprengtem, hogy bevállaljam-e, mert alapvetően túl sokat nem oszt vagy szoroz hogy van, vagy nincs. Aztán emlékeztek, jött az a csodás hír, hogy nodularis Hodgkin... Á le sem írom újra.

Meglehetősen jó idő volt aznap. Sütött a nap, nem volt túl hideg, egy szál pulcsiban sétáltam be a kórház bejáratán. Azért írom csak ezt le, mert azt hiszem ezek a körülmények picit hozzájárultak a vizsgálat miatti szorongásom enyhítéséhez. Mert szorongásom az volt bővem. Alapvetően arról van szó, hogy az elég kemény emberi csontot átfúrják egy remek kis eszközzel, majd kiszívnak a csontvelőből egy adagot, amit majd elküldenek vizsgálatra. Ez fogja egyébként reményeim szerint megcáfolni, vagy rosszabb esetben megerősíteni a PET CT szerinti csontvelő érintettséget.  Természetesen van helyi érzéstelenítés, de emlékeztek a néhány poszttal ezelőtt megírt operációmra? Ott is volt, de enyhén szólva sem volt egy sétagalopp. Itt annyi előnyöm van, hogy dokibácsi azt ígérte öt perc alatt kész lesz. Öt percet talán még egy újpest meccs nézésével is kibírnék, nemhogy ezzel. Bár ez a dózsa meccses öt perc nem biztos. Egyébként szorosan ide tartozik, hogy sajnos a reggelin már otthon túl voltam, így kimaradt az isteni rántott májas szenyó. Mondjuk ez pont nem segített.

Felmentem az ötödikre, kézfertőtlenítés után be az osztályra. Dokibácsit hamar megtaláltam, aki bemutatott egy osztályon dolgozó talán nővérnek, aki baromi ügyesen levett tőlem pár ampulla vért. Dokibácsi mondta, hogy többek közt le kell csekkolni a véralvadásom, úgyhogy megvárjuk az eredményt, kb. délre lesz meg. Kérdem, hogy addig elmehetek-e? El, de háromnegyed tizenkettőre mindenképp érjek vissza. Így lesz. Pár utcányira dolgozom, így beugrottam az irodába. Tudtam, hogy értekezlet van. Annál jobb, úgyis van mondanivalóm. Merthogy amúgy pár napja már otthonról dolgozom, élvezem a home office minden előnyét és hátrányát. És ha már itt tartunk. A főnököm (és itt most nem az öregre gondolok odafönt), baromi jó arc volt. Megértette a szitut, maximális támogatás van, és dolgozhatok otthonról. Egyébként ez az egész munkahelyi környezet, ideértve a munkámat, kollégáimat, az egész betegségem körüli hajcihőt, olyan fontos része az életemnek, hogy a pár napon belül külön bejegyzést fog kapni a téma. Sokakat érinthet hozzám hasonlóan. Vissza a sztorihoz. Negyed tizenkettő után nem sokkal fogtam a székem, és elindultam vele a garázsba. Hazaviszem azt is. Tíz perc múlva már újra  a kórházban vagyok.

Dokibácsi betessékel a vizsgálóba, bejön az a talán nővér is aki levette a vért, majd az ajtó bezáródik. Kulcsra. Nyeltem egyet. Dokibácsi, mennyire lesz para a beavatkozás? Hát, van akinek nagyon rossz, van aki a végén azt mondja semmiség volt. Egyéne válogatja. De ne aggódjak, mindent mondani fog mielőtt csinálja, úgyhogy képben leszek a történésekkel. A következő fog történni. Adok egy érzéstelenítőt, ami elvileg!!! a csonthártyát is elérzésteleníti. Persze ez nem olyan mint amikor egy fog mellé adják az injekciót, mert itt nem ideget érzéstelenítünk, itt nincs garancia a teljes érzéktelenségre. Kurvajó. Várunk egy két percet, majd egy erős tűvel átmegyünk a medencecsonton. Ha bent vagyunk, kicsavarozzuk a közepét. Kb. erről van szó:

bm-biopsy.jpeg

Miután ez megvan. bemegy egy fecskendő és kiszívunk egy kis anyagot a csontvelőből. Nézzétek el nekem, hogy nem a saját beavatkozásomról készült képek vannak beilleszteve, de esküszöm nem voltam olyan helyzetben, hogy fotózzak. De ez kb így néz ki:

biopsy004.jpeg

 

Érzékeny a lidokainra? Nem. Akkor kezdjük. És itt most próbálom baromira pontosan idézni a dokit. Feküdjön kérem fel erre az asztalra, forduljon a fal felé a jobb oldalára. Az alul lévő lábát nyújtsa ki, a felsőt meg húzza fel a mellkasához, és feküdjön úgy, mintha duzzogna rám valamiért. A térdével vagy a kezével ne nyomja falat, mert bár támasztom a lábammal az asztalt, az nincs rögzítve, ne legyen baj. Markoljon a párnába ha kell. Én: Nem lesz gond, jó lesz így. Újra ő: Oké. És a következő mondatra figyeljetek. Ha bármikor eszembe jut úgy hallom a fejemben, mintha épp akkor történne. Szóval. Ha ordítania kell ordítson nyugodtan, nem számít milyen hangosan. Engem és a családomat is szidhatja nyugodtan, káromkodjon ha éppen azt akar, semmi nem számít, csak ne mozogjon. Úr Isten doktor úr, van aki ordít meg káromkodik vagy szidalmazza? Hát van. Hát fasza. Itt azért megnyugodtam. Ja nem. Úgy összeszartam magam, ahogy azt kell.

Nagyon sok időm nem volt ezen gondolkodni, mert már jött is a lidokain. Nem volt kellemes, feszített meg mélyre is ment a tű, de igazából nem volt para. Kihúzta a tűt és kicsit masszírozta a helyét. Gondolom, hogy terüljön az anyag odabent. Aztán mondja, hogy akkor nekikezdünk. Oh, biztos elzsibbadtam rendesen, elég ennyi idő? Várunk még egy percet. Nagyon kedves volt tőle. Valószínüleg rendben volt már akkor is a zsibbadás, de nem nyugtatni akart, nem győzködött, hanem csak azt mondta, hogy várunk még egy percet. Sokat jelentenek az ilyen apróságok. Letelt az idő, majd behatolt a szerszámmal. Nem éreztem semmit. Most érjük el a csonthártyát. Na itt már valami volt. Elkezdte benyomni. Nem láttam pontosan mit csinál, de úgy éreztem, hogy nyomja mint az állat és közben tekergeti, csavargatja a szerszámot. Na ez már kurva szar érzés volt. Nyomott, feszített, állítom, hogy fájt is. Nem ott ahol csinálta, hanem,  hanem, hát nem tudom pontosan hol. Rettenetesen furcsa volt átélni. Éreztem, hogy a dokibácsi küszködik. Mondjuk nem annyira mint én, de neki sem volt sima menet. Mondja is, hogy Reinhardt úr, nagyon kemény a csontja. Mondom igyekeztem olyat növeszteni. Aztán behatol a csont belsejébe. Na ez olyan élmény, amit nehéz leírni. Főleg azt amikor mondja a dokibácsi, hogy bent vagyunk, nem megyünk mélyebbre, és elkezdi kitekerni a közepét. Már ez is kicsit vákumszerű szúró és nagyon feszítő érzés. Eddigre már iszonyatosan vert a víz, feszengtem, vicsorogtam: túl voltam egy halk, de határozott aztakurván is. Azt mondja a dokibácsi, most az jön, hogy elkezdi kiszívni a cuccot, ez lehet éles, szúró fájdalom. Lett. Itt jött a második aztakurva. Persze ezt is csak inkább úgy nyögtem. Aztán kihúzta a tűt és megpróbálta kihúzni a szerszámot. Természetesen nem jött elsőre, így jött a forgatás, mozgatás, rángatás. Persze ez csak pár másodperc volt valójában, de nekem ott és akkor nyilván nem annyinak tünt. Olyan csodás élmény volt, hogy már csak ezért megérte rákosnak lenni. OF COURSE NOT! Kijött a cucc, azt mondja dokibácsi kész vagyunk. Már csak a kötés van hátra., majd öt-tíz perc pihi, a kötésen fekve. 24 órán keresztül nem érheti víz, egy hétig nincs fürdés. Ha wellness hétvégét terveztem, mondjam le. Nem terveztem. Viszont egy dologra baromira figyeljek. Ha a kötés bármikor átvérzik, az baj. Ha ez történik, nyomókötést neki, és feküdjek rá, mint most. Aztán hívjak azonnal mentőt és irány a Honvéd sürgősségi. És persze hívjam őt is. Jól hangzik? Nagyon. Szerintetek mit csináltam a következő egy napban? Állandóan ezt a szart nézegettem. Mit? Ezt:

img_0238_1.jpeg

 

Miután letelt a tíz perc fekvés, a dokibácsi visszajött és jött az igazi meglepetés. Itt az új kezelési tervem: 4 széria ABVD kemó (két hetente négy hónapon keresztűl), félidőben PET CT check, Ha vége a kemonak, kapok sugárkezelést. És emellett kapok valami modern immunterápiás löttyöt is kéthetente intravénásan. Mondjuk ez utőbbi nagyon sokszázezer Forint alkalmanként, külön OEP engedélyt kellett kérni rá. Feltűnt, hogy nemhogy nem több és erősebb kemót kapok, mint amit legutóbb prognosztizált a doki, hanem kevesebbet és ugyanazt? Gondolom igen. Kombinált kezelést kapok és remélhetőleg első körben elég lesz. Aztán persze két éven belül jó eséllyel visszajön és akkor újra neki kell mennem. Mondjuk nyílván nekimegyek mint a gép, át a falon mint a tank. Esély a teljes gyógyulásra? Nem számít, mert nyílván szabad szemmel látható nagyságú esély van arra, hogy ebbe fogok majd egyszer belehalni. A kérdés csak az, hogy mikor, mert az baromira nem mindegy. A kezelés célja, hogy tíz éven belül ne jöjjön vissza, ha sikerült elsőre vagy másodszorra legyőzni. Tehát reális cél lehet a tíz éves túlélés. Ez már valami, ezzel már tudok mit kezdeni. Több okból is. Ha tizet jó eséllyel mondanak, abban lehet 12-15 is akár. Alapvetően már ez nem hangzik rosszul. Aztán ott van az is, hogy pár évtizede ez még szinte legyőzhetetlen betegség volt, mára már az egyik legjobb arányban gyógyítható rák. És amilyen őrült tempóban fejlődik az orvostudomány, tíz év alatt még szinte biztosan fognak jönni újabb gyógyszerek, újabb eljárások, amikkel együtt járnak az újabb és újabb esélyek. Van okom panaszra? Nincs. Sokkal, de sokkal rosszabb is lehetne.

A kezelés után elindultam haza. Kocsival jöttem, arra számítottam, hogy nem lesz gond. Gond nem is lett, de a kb. egy órás hazaút elég fájdalmas volt. Hamar ürült a szervezetemből a lidokain, a csontjaim meg egyre jobban fájtak. Megvan az az érzés mikor rendesen seggre esel? Tudod, pont a seggcsontodra. Fáj? Mint állat. Na én ezt éreztem, csak szanaszét sugárzott. Fájtak a csontjaim ahol behatoltak, a forgómnál, lefelé a térdem felé. Nehéz volt végigülni az utat, de még nehezebb volt odafigyelni a forgalomra. PRO TIPP: ha nem laksz közel, szervezz magadnak fuvart a vizsgálat utánra. Mindentől függetlenül biztonságban hazaaértem. Megebédeltem, kicsit beszélgettem Z-vel, aki átjött hozzám kerítést bontani, és végül nem segített, hanem helyettem csinálta meg. SHIT. De hálás vagyok érte nagyon, abban a helyzetben nem lettem volna képes megcsinálni, a határidő meg szorított. Hab a tortán, hogy kicsit vigyáznom kellett a gyermekre is, mert az asszony a bontás után rozsdás szögbe lépett és el kellett mennie egy tetanuszra. A gyermek az emeleten eleinte aludt, majd persze szépen  felébredt. Én meg elindulok fel. Hát nem volt egyszerű feljutni, azt hittem leszakad a mindenem. Nem sokat kellett vírgonckodnom a gyerkőccel, mert a feleségem közben hazaért, így én le tudtam kicsit pihenni. Bevettem egy fájdalomcsillapítót és elaludtam. Este fél nyolc felé ébredtem. Kipattantam az ágyból és leszáguldottam az emeletről. Mondjuk kezeljük helyén ezt az utóbbi mondatot, de tény, az alvás előtti állapothoz képest klasszisokkal jobban voltam. És ez csak óráról órára jobb lett. Másnap már csak kis fájfdalom, no sántikálás. Csak az átvérzés volt amitől nagyon paráztam. De nem vérzett át. 24 óránként kötést cseréltem, de egyszer sem volt gond. Megúsztam, túl vagyok rajta. Most már csak az eredményt várjuk. Max három hét.

És közben eszembe jutott valami. Kik mondhatták a dokibácsinak, hogy ez a csontvelő biopszia semmiség? Gondolom ők lehetnek azok a vadmacsók, akik belehalnának ha akár egyszer is kimutatnák mit éreznek, hátha valaki gyengének gondolná őket. Na, nekem nem nagyon vannak ilyen megfelelési kényszereim. Megéltem ahogy megéltem, kijött belőlem aminek ki kellett jönnie. Nem ordibáltam, nem szitkozódtam, őszintén szólva nem is volt miért, de azért rendesen torzult a fejem közben. Ezt, szégyellnem kéne? No fucking way.

Március 11-én egy alapos szívultrahang vár rám, és ha ott minden oké, már csak az OEP-re várunk, hogy megkezdődhessen a kemo és az immunterápia. 

UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hodgkin-rak.blog.hu/api/trackback/id/tr7015505030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

colika 2020.03.09. 21:19:38

Hajra! A kemó lesz a legkevesebb. Kezdj el életmódot váltani, és meglesz a 15-20 év!

Ződ2000 · http://egzostive.com 2020.03.10. 21:47:20

A blogod remek, nagyon remélem hogy még nagyon sokáig fogjuk olvasni az élményeidet amikor már ennek a rémálomnak vége te pedig lazulsz valahol a tengerparton és írod felül az rossz élményeket a friss élvezetekkel.

Az irodaszomszédom asszem a jobbik fajtával volt kórházban, kb fél fél évig volt betegszabin összesen ( a diagnózistól műtét kemo stb), most teljesen olyan mint előtte, bár mintha kicsit őszebb lenne talán (50-hez közelít). Előtte is egészségesen élt most is úszni / sétálni jár ebéd helyett, ezek szerint ez az állat nem válogat...

gyorsan1974 2020.03.10. 22:31:11

@Ződ2000: nagyon köszönöm, kedves tőled.
süti beállítások módosítása