Már csak három van vissza. Csak három? Csak? Nem, ez még nem a csak. A három az még kurvasok. De ami ennél fontosabb, hogy öt már a hátam mögött van. Öt kemoterápiás kezelés. Leírni is gyűlölöm. Pedig ez a fegyverem a rák ellen. Nem az egyetlen, de a legkézzelfoghatóbb.

Furcsa írni ezt a posztot. Furcsa egyáltalán írni. Az van, hogy a tegnapi kemó után elkezdődött fokozódni az ujjaimban a zsibbadás. És ez a zsibbadás most nem olyan mint eddig. Nem az a millióhangyarohangálésszurkál, hanem inkább az a fajta amikor magad alá gyűröd alvás közben a karod és arra ébredsz, hogy elzsibbadt mint állat. Na nekem ez a zsibbadás keveredik a hangyással. És ez nagyon nem jó érzés. Az vígasztal csak, hogy 0-24-ben ez van. Ja, mégsem. Ez nem vígasztal, ez inkább aggaszt. Mondtam is a dokibácsinak a reggeli vizitkor, hogy mi az ábra. Abban maradtunk, hogy egyelőre nem csökkenti a vinblastine adagomat, pusztuljon csak a rák, ez az idegprobléma meg talán helyreáll majd a végén. Talán. Szóval furcsa írni. Érzem is a billentyűzetet, meg nem is. Pont úgy gépelek mint eddig, meg nem is. Nehéz pontosan leírni hogy milyen érzés. Maradjunk annyiban, hogy egyszerre szar és furcsa. 

Na de inkább tekintsünk vissza kicsit az elmúlt két hétre és nézzük meg, hogy milyen mókával és kacagással teli dolgok történtek velem. Megint nem lesz nagy meglepetés az eleje, így csak nagyon röviden. Büfében nem voltam, a kemót jól bírtam, aludni most sem nagyon aludtam a kórházban. A hétvégén szarul voltam, hétfőre elmúlt. Eddig a sablon. Viszont hétfőn már éreztem, hogy fáj a fogínyem, valami nem stimmel. Ugye azt már tudjuk, hogy a kemó a gyorsan osztódó sejtek öli, és többek közt a nyálkahártya is olyan. Attól féltem, hogy a kemó elkezdi enni az ínyemet. Gyorsan romlott a helyzet. Begyulladt, felhólyagosodott, berepedezett. Ráadásul volt egy olyan hely, ahol úgy nézett ki mintha valaki ki is harapott volna egy darabot belőle. Konkrétan hiányzott a fogam mellett az ínyemből. Mondhatnám, hogy ez is nagyon ijesztő volt, de őszintén szólva kezdem megszokni az ilyen parádés újdonságokat és már az az ijesztő ha nincs valami gebasz. No írtam a kedvenc fogdokimnak, hogy mi az ábra és segítséget kértem. Nagyon kedves volt, elmondta, hogy mik a lehetőségek, és azt javasolta, ha nem javul a helyzet menjek el egy jó szájsebészhez. Nekik van tapasztalatuk kemós betegekkel. Azonnal el is mentem a gyógyszertárba és kiváltottam a gyógyszert és még melegében elkezdtem kenegetni az ínyem. Aztán hamar rájöttem, ha csak kenegetem, akkor önkéntelenül is hamar lenyalogatom és nem lesz nagyon hatékony a kezelés. Szóval azt találtam ki, hogy alaposan telecsepegtettem egy fülpucoló pálcát, majd azt rászorítottam az ínyemre, ráhajtottam a felső ajkamat és azzal tartottam vagy tíz percig. Jó ötletnek bizonyult, mert így tényleg kezdte kifejteni a hatását a cucc. 

Hogy a rák mellett ne legyen egyedül a fogínyprobléma, csatlakozott a kis csapatunkhoz a szemölcs sebesedés is. Szemölcs sebesedés? Az. Van néhány futószemölcsöm amik egész jól elvannak a vállamon, hátamon, tarkóm környékén. Én nem bántom őket, ők meg nem bántanak engem. Éldegélünk nagy egyetértésben. Mondom az asszonynak, hogy nézze már meg az egyik bizbaszomat mert fáj és olyan mintha sebes lenne. Megnézte. Mondja, hogy nemhogy sebes, de le is fog esni. Aztán nem csak az néz ki így, hanem több is. Elkezdtek elsebesedni és lepotyogni. Na ez is elég para volt. Itt volt az alkalom, hogy fehívjam a dokibácsit. Nem a legjobbkor csörögtem, de nem hajtott el a szakember. Meghallgtott, de éreztem, hogy nagyon nem alkalmas neki, szóval gyorsan elköszöntem. Szóval nem nagyon lettek válaszok. Aztán a következő lendülettel felhívtam a fogorvost is és kértem időpontot a szájsebészetre, merthogy a kezdeti javulás után megint szarabb lett a helyzet. Péntek délutánt írtunk ekkor. Hétfő reggel nyolcra mehettem. A hétvége relatív nyugalomban telt, hétfő reggel a megbeszéltek szerint megjelentem a Fog-Házban. Becsekkoltam, majd kis várakozás után bejutottam a szájsebészhez. Kedves, fiatal és határozott szakasszony fogadott. Figyelt rám, meghallgatott, kérdezett, elmondta mi fog történni. Pont olyan volt, amit szeretek. Egy gyors röntgennel kezdtünk. Szerencsére azon látszott, hogy nem eszi a kemó a csontomat és az ínyállományt sem. Valószínüleg történt ott valami kis akármi és attól begyulladt a fogínyem és a kemó által legyengült immunrendszerem nem tudott azzal a valamivel megbirkózni. Szerencsére belázasodás nem volt. A röntgen után kaptam egy érzéstelenítőt, majd egy kis várakozás után nekiesett a szakasszony a fogínyemnek azzal a cuccal amivel a fogkő eltávolítást csinálják. Annyi volt a különbség, hogy most nem csak kotorászott a fogtőnél, hanem jól behatolt az ínybe, hogy kitisztítsa a belsejét. A gépi munka után jött a kézi tisztítás. Egy kis kefével vagy mi a szarral benyúlt a dokinéni és elkezdte sikálni mint a gép. Pár perc volt az egész csupán, de éreztem, hogy rendesen meg lettem dolgozva. Ezek után erős nyomkodás, majd brutál fertőtlenítés, majd öblítés és game over. Megbeszéltük a megbeszélnivalókat. Ha megint romlok, jöjjek vissza és akkor mélyebben behatol és tisztít. Mondom remek lenne, alig várom. Mielőtt kiléptem a rendelőből még ráfordultam a tükörre. Nem kellett volna. Kifelé jövet azon morfondíroztam, hogy biztos kurvára fájni fog amikor kimegy az érzéstelenítő. Persze ez még odébb lesz, mert ekkor a homlokomig el voltam még zsibbadva. Hazaértem, kis késéssel be tudtam csatlakozni a céges meetingre zoomon keresztül, majd elkezdtem melózni. Ahogy ment ki az érzéstelenítő, úgy paráztam egyre jobban. Mondjuk egy idő után elkezdett gyanús lenni, hogy nem igazán fáj. Aztán ahogy mentünk előre az időben, úgy éreztem egyre biztosabban, hogy nem fáj. És tényleg nem fájt. Egy hétig hozzá sem tudtam érni az ínyemhez mert annyira érzékeny volt, a brutál tisztítás után meg semmi. Igazán örömteli volt. Ezúton is csókolom a dokinéni kiskezét, igazán hálás vagyok a remek munkáért. Bírom ha valaki jó abban amit csinál. A jó hír? A jó hír az, hogy úgy néz ki helyrejött, nem kell újra tisztításra mennem. A szemölcspara? Hát azzal az van, hogy ezen sem kell csodálkozni. A futószemölcsöket egy vírus okozza, ami ezeket ugyanolyanvgyorsan osztódó sejtekből hordja össze mint a nyálkahártya, hajhagymák, ráksejtek, stb. Szóval alap, hogy a kemó pusztítja ezeket is. Értem én és ez így oké is, de mi a picsáért nem írják ezt le sehol az ég-világon? Nem baj, én leírtam. Ettől csak még menőbb a blogom, hehe.

Másnap szokás szerint hatkor kelés, majd indulás a koronatesztre és a vérvételre. Na erről végképp nincs most mit írnom. Minden olyan sima volt mint a baba popsija. Villámgyorsan végeztem, és mire bárki kimondta volna hogy holaNorbi?, már be is kapcsoltam a számítógépem és indult is a meló. A nap vége egy kicsit más volt mint szokott, mert másnap nem egy sima szerda várt rám családi körben, hanem reggel nyolc harmincra meg kellett jelennem a  félidős Pet CT-n. És ez természetesen azzal jár, hogy 24 órán keresztül nem jöhetek haza, nem érintkezhetem a kisfiammal a sugárveszély miatt. És a szopi az az egészben, hogy egy nappal később hiába jöhetnék haza, nem tudok, mert be kell csekkolnom a kórházba, mert jön az ötödik kemó. Szóval több mint két nap a család nélkül. És persze azt is ki kellett találnom, hol fogok aludni szerdán. Kedd este tizenegy felé el is kezdtem foglalkozni a témával, hehe. Regisztráltam a airbnb-re és percekkel később foglaltam egy lakást a tizenharmadikban a Dunaparton. Jó helyen, jó kis lakás, egy tizesért egy éjszakára. Nekem ez jó deal volt. 

A legutóbbi PET-en ugye az volt, hogy az ébredési cukrom túl magas volt ahhoz, hogy meg lehessen csinálni a vizsgálatot, ezért órákon keresztül itattak és vártuk, hogy a rengeteg vizelettel majd jól ürülni fog a cukrom. Ami persze így is lett, csak rohadt lassan és majdnem fél kettő volt amikor szabadultam. A magas cukron nem kell csodálkozni. Egyrészt a PET miatt a cukorgyógyszereket két nappal korábban már nem szedhetem, másrészt a kemó mellé kapott szteroid is nyomja felfelé rendesen. Szóval ennek tudatában kicsit most rákészültem a dologra. Mire beértem a Scanmedhez már volt bennem másfél liter víz. Ott gyorsan megittam még másfél literrel, aztán kimentem az utcára sétálni. A víz és a mozgás meg kell, hogy tegye a hatását. Jól hangzik? Nagyon. Működött? Nem. Valahogy hiába toltam befelé az anyagot, kifelé nem akart jönni semmi. Mondom vizet már nem tudok inni többet, lassan hányok tőle. Azért csak legyűrtem még egy kulaccsal. Több mint három és fél liter volt bennem és még mindíg csak egyszer pisiltem. A cukromat folyamatosan mértem, de értelemszerűen nem igazán csökkent. Aztán úgy tíz felé egy kicsit elindult. Aztán megint. Mértünk egyet, csökkent négy tizedet. Fél óra múlva Megint öt tizeddel kevesebb. Ez még mindig nem a jó érték, de a cscökkenő tendencia miatt zöld utat kaptam. Kis kikérdezés, kis adminisztráció, aztán irány a szuri. Mondom a néninek, hogy legyen kedves a kézfejembe szúrni. Azt mondja, hogy majd oda szúrja ahol a legjobb. Mondom neki, hogy a legjobb helyet a kemónak tartogatom. Beszúrta a kézfejembe. Kb egy perc alatt benyomta a gép az izotópot. Ezután irány a nyugiszoba. Elterültem a baszottnagy bőrkanapéban, elém tették a kancsó jódozott vizet, aminek egyébként enyhe ánizsos íze van, hogy a következő egy órában szopogassam el. Ezer forintos kérdés. Mennyire kívántam az újabb kancsó vizet? Igen, mindenki eltalálta. Nem tudok ennyiszer ezer forintot kifizetni, bocs. Letelt az óra, befeküdtem a szerkezetbe, pontban tíz perc múlva ugrás ki, majd viszlát. Kb másnapra ígértek eredményt, lévén, hogy a félidős PET-ről van szó, aminek az eredménye befolyásolhatja a további kezelések menetét. Spoiler: nem lett eredmény, sőt még most sem tudom, hogy mi az ábra. A vizsgálat után bementem a céghez, meglátogattam a bentieket. Mondjuk csak ketten voltak. Zs-vel szereztünk egy kis kaját, és kellő távolságra egymástól a tárgyalóban vidáman megebédeltünk. Jót dumáltunk, majd egy kis kocsikázás, utána irány a Duna-part. Bóklásztam egy másfél órát kb, utána becsekkoltam a szállásra. Nagyon kedves volt a vendéglátóm, tiszta nyugateurópa. Aki beszól, hogy nyugateurópát nagybetűvel és kötőjellel kell írni annak Kiszel Tündéről küldök meztelen képeket a telefonjára. Miért vannak meztelen képeim Tündéről? Miért, vannak meztelen képeim Tündéről? Szerintem inkább ne kockáztassatok.

Az estém magányosan telt, de legalább jó körülmények között. Fontos leírnom, hogy a belváros olyan mintha valahol nyugaton lennék. Kézműves pékségek, remek hangulatú kávézók, ki és beülős helyek mindenütt. Ráadásul ahol megfordultam ott mindenhol fiatalok, kedvesek mosolyognak, jól akarnak kiszolgálni (egy hely volt kivétel csupán). Döbbenet. Nagyon ne parázzatok, nem ültem be sehova, de kaját és piát kellet szereznem este és reggel is. A vacsorám egy nagyon pazar pizza volt egy nagy üveg kóla kíséretében, reggel pedig a Három Tarka Macska (ha minden igaz ez a nevük) pékségből szereztem be három túrósbuktát és egy fél literes kólát kétezerért. Mondjuk Szigetszentmiklóson ez pont a fele, hehe. Persze nálunk ilyen baromi jó minőségű buktát nem lehet kapni. Egyébként megérte az árát. De ez volt az a hely ahol nem tetszett a kiszolgálás. Nem voltak barátságosak, a maszkot a fülére akasztotta csak az egyik a csajszi, a másiknál egyáltalán nem volt. És miután kiszolgáltak, el már nem köszöntek. Nem tetszett. Kár érte, mert a bukta parádés volt.

Reggeli után kicsekkoltam, majd elvittem a gyermek futóbiciklijének kicseréltetni az ülését. Fontos mozzanat, mert a fiúgyermek két napig azon aggódott, hogy mi lesz a kis biciklijével és apucimba hazahozza-e e még valaha, hehe. Ezután beugrottam a Lidlbe egy villámvásárlásra. Persze maszk, kesztyű, full fertőtlenítés, minden, bár így is para. A kórházi koszt eléggé lehangol és az a nagy helyzet, hogy sokkal könnyebb elviselni a bentlétet, a kemót és minden szart, ha legalább a kaja örömet okoz és nem lehúz még az is. Ennek megfelelően vettem egy kis remek sonkát, zöldségeket, kakaókat, szalonnás buktát, ásványvizet két napra. És most nem otthonról jöttem, így nem tudtam sütit hozni a nővérkéknek, ezért vettem nekik egy kilenc kilós dinnyét. Természetesen a szatyor füle a másfeledik másodpercben leszakadt, így egyik kezemben a bőrönd, másikban a bébielefánt méretű dinnye. Konkrétan majdnem beszartam mire a hematológiára értem. Ott az ötös szobát kaptam most, ami egy klasszik négy ágyas. Betoppanok, két ismerős is van. Baloldalt a salgótarjáni szakember (nagyon csípem, jókat dumálunk), jobbra a kedves öregúr az első napról és a két héttel ezelőtti alkalomról. A harmadik öregharcost nem ismertem. Becuccoltam szépen és örültem, hogy működik a légkondi és délután nem erre az oldalra süt a nap. Jött a nővérke, szokásos vizsgálatok, vérnyomás, ekg most is remek. Jött dokibácsi, szokásos kikérdezés és vizsgálatok, minden oké, indulhat a menet. De előtte persze még megkaptam a branült. Hála Istennek ügyes volt a növér, jól szúrt, nem volt gond. Az ebéd? Megláttam és felröhögtem. Paradicsomleves, rizses hús. Mi ebben a vicces? Legtöbbször ezt kapom. Szerintem tizennégy féle kaját főznek a kórházban, és kéthetes ciklusokban ugyanazt adják. Így én majdnem mindig ugyanazt kapom. Nyilván megettem, de éreztem, hogy a paradicsomleves kikívánkozik. Paráztam, hogy a kemó alatt ki is fog jönni és most lesz az első alkalom, hogy megindul a hányáscunami.

Bekötötték a kemót, elindult az anyag és ekkor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem kólát venni. Minden alkalommal nagyon hiányzik, kemós napokon és utána egy-két napig iszonyatosan kívánom. És minden alkalommal keményen elhatároztam, hogy a következőre viszek. És megint elfelejtettem. Szörnyű hiba. A kemót egész jól viseltem, megint simán ment a zenehallgatás. A dokibácsi mikor felkészített azt mondta, hogy ahogy egyre megyünk előre, úgy lesz a kemó hatása egyre rosszabb. Érdekes módon nálam eddig pont fordítva van és őszintén remélem, hogy így is marad. És itt kell elmesélnem, hogy milyen érzés kemót kapni, merthogy rengetegen kérdezitek. Az első alkalmak nekem nagyon nem voltak jók, de őszintén szólva a legtöbbeknek sokkal rosszabb. Nálam kb úgy nézett ki, hogy bekötik, csak bámulom a tasakot, és folyamatosan iszonyat rossz érzésem van. Olyan borzongós, viszolygós. Nem tudok semmit csinálni, csak elmondhatatlanul várom a végét, és egyszerűen képtelen vagyok bármit csinálni, csak próbálom túlélni. Kicsit olyan érzés lehet mint amikor jönnek a dementorok. Aki nem tudja mik azok a dementorok, olvasson Harry Pottert, vagy használja a google-t, hehe. Egyébként tegnap az jutott eszembe, hogy az elmúlt negyvenöt évben többször használtam a "minden porcikám tiltakozik" kifejezést. Nyilván ti is szoktátok mondani. És tudjátok mi van? Hogy csak használtam, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy milyen az amikor az ember minden porcikája tiltakozik. Amióta kemót kapok, azóta pontosan tudom. Szinte érzem ahogy minden egyes sejtemnek feláll a nemlétező szőr a nemlétező hátán ahogy ráfordulok arra a napra amikor be kell vonulnom. És ez csak erősödik amikor be is kötik a cuccot. És ilyenkor érzem ahogy a testem minden egyes darabkája az ellenkező irányba akar mozdulni. Soha korábban még csak hasonlót sem éreztem. Valahogy én így élem meg, nekem kb. ilyen a kemó. Gondolom másoknál másképp csapódhat le, de azt bizton állíthatom, hogy senki nem a végre nyertem a lottón érzéssel fekszik be a kórházi ágyba.

Két órája csepegett kb belém a cucc, amikor arra lettem figyelmes, hogy a folyosón nagy a sertepertélés. Éppen kérdeztem volna a szobatársam, hogy mi lehet, amikor befordult három ember a szobába nagy pakkokkal. Akkor ugrott be, hogy lehet, hogy látogatási idő van. Hát mondom ez kurva jó. Itt fekszem, jön belém a kemó, az immunrendszerem a béka segge alatt és jönnek be az ajtón a vadidegenek, félig felhúzott maszkokkal. Gyorsan felkaptam a maszkom és reménykedtem, hogy hamar elmennek. Fél perc múlva megint hangok, és megint emberek jönnek be. Most a másik szobatársamhoz. nyolcan voltak ekkor bent. Egyszer csak az egyik hölgy leveszi a maszkját. Érthető módon ettől erősen befeszültem. A következő pillanatban elkezd égtelenűl köhögni, csak úgy bele a nagyvilágba. Olyan egészségtől átitatott tisztességes hurutos köhögés szakadt ki belőle. Azonnal felment bennem a pumpa. Szívem szerint felugrottam volna és ordítva zavartam volna ki a picsába mindenkit a szobából. De persze nem így tettem. Kifejezetten kedvesen de nagyon határozottan megkértem, hogy azonnal húzza fel a maszkot, mert hárman vagyunk a szobában akit kemóval kezelnek és az immunrendszerünk egy pár hónapos csecsemőjéhez sem hasonlítható és egy kis náthavírus is nagyot kaszálhat a szobában. Hát mit mondjak, egy pillanat alatt mindenki megfagyott, elhallgatott és várta, hogy mi fog történni. A hölgy konkrétan elszégyellte magát, elnézést kért, visszahúzta a maszkját és ment szépen tovább a látogatás. A salgótarjáni szakemberben is megállt az ütő, ő is azonnal maszkot húzott egyébként. Nekem meg csak egyfolytában az járt a fejemben, hogy én többet nem jövök ide látogatási időben. Öt hónapja vagyok itthon. Nem nagyon találkozom senkivel, még a tágabb családtagokkal sem. Boltba is havonta kb egyszer járok, megőrülnék, ha ennyit sem engednék meg magamnak. Egyébként egy családbarátunk jár bevásárolni nekünk, vagy online rendelünk. Ha nem lenne ez a koronapara mondjuk én akkor is maszkolnék, akkor is vigyáznék magamra, persze nyilván valamivel lazább lenne a dolog. De ebben a helyzetben hiába vigyázok én magamra, ha mások szarnak rám. És itt szeretnék egy pillanatra kitérni a mostani időkben a maszk használatára.

Fél hat felé lelépett mindenki, visszaállt a szobában a rend. Hat óra felé már igencsak kezdett nem komfortos lenni a kemó. Kezdtek fájdalmaim lenni, türelmetlenebb is voltam, nagyon vártam már a végét. Az utolsó tíz percben ott volt mellettem a nővérke és segített beszurkolni a végét. Jól esett. A kemó után megvacsoráztam, aztán csak lazítottam. Este még videotelefon a családdal, aztán elköszönés, jóéjt. Az éjszaka a szokásos módon folyamatos pisiléssel és nulla alvással telt. A szobatársaim közül kettő nagyon erősen küzdött az elemekkel, sajnáltam őket nagyon. Ha nem kellett volna mosdóba járnom állandóan, akkor sem tudtam volna tőlük aludni. Ötkor jóreggelt, lámpa fel, nővérkék be, vérvételek, infúziók, lázmérések, gyógyszerek, ami kell. Ezután csak fekvés, ülés és feszült várakozás. Nagyon, de nagyon hazamehetnékem van már. Amikor bent vagyok, beteg vagyok. Amikor kiszabadulok, magam mögött marad a rákom. Ráadásul a család is piszkosul hiányzik. A dokibácsi valamikor hét és nyolc között érkezik. Én nem bízok semmit a véletlenre. Fél nyolcra össze van készítve a cuccom. Kiteszem a bőröndöm a szoba közepére és kiülök magam is. Kell a finom presszing, hogy időben kijöhessek. Én nem szeretnék délig vagy egyig arra várni, hogy elengedjenek. Egyébként ez így néz ki, szerintem vicces.

A nővérek jönnek, mosolyognak egy jót, szólnak pár kedves szót. Ha a dokibácsi jön és meglát így, nehezebben felejti el a sok teendője között, hogy meg kell írnia a zárójelentésem. Néha kimegyek, megmutatom magam, aztán visszaülök. Így megy ez. Farkastörvények vannak, hehe. A dokibácsival megbeszéltünk mindent, elmeséltem neki a látogatós esetet is és kértem, hogy a következő alkalmakkor jöhessek pénteken, mert akkor látogatási tilalom van. Azt mondta abszolút jogos, így innentől kezdve péntek lesz a kemó napom. Ez abból a szempontból is jó lesz, hogy kéthetente csak egy napot esem ki a munkából. Hát így csorgott le az elmúlt két hét. 

A PET CT eredményét várom mint a karácsonyt. Nagyon nem mindegy, hogy mit fog mutatni. Ha megvan, jelentkezem az eredménnyel. Azán a fejemben van egy extra poszt is, lehet, hogy jövő hétvégén megírom. Addig is vigyázzatok magatokra..

Keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

Klikk ide