Túl vagyok a negyedik kemón és ezzel együtt túl vagyok a kemoterápiás kezeléssorozat felén is. Legalábbis remélem. Nem tudom mit fog mutatni jövő héten a félidős PET CT, de a bizakodás mellett őszintén szólva vannak fenntartásaim is. De ezekről majd később. A mai várhatóan nem túl hosszú posztban először jöjjön a szokásos két hetes visszatekintés.

Na, hát semmi meglepő nem történt a harmadik csodás kezelés utáni hétvégén. Most is szarul voltam két napig, most is elmúlt hétfő reggelre. Ez már lassan pont olyan megszokott mint egy vacsora. Merthogy az is biztosan megérkezik valamikor este hét körül és tuti, hogy másnap reggelre újra rendesen megéhezem. Szóval nincs itt semmi látnivaló.

A következő egy hét békésen, nyugalmasan telt el. Aztán annak végefelé elkezdtek fájni az ízületeim a csípőmnél. Először csak kellemetlen volt. Aztán beindultak a dolgok. Ha valamelyik lábam kicsit kifelé fordítottam, vagy megdőltem az egyik irányba, vagy terpesztettem kicsit, vagy egyszerűen csak kicsit is hirtelenebb mozdulatot tettem,  vagy éppen feküdtem és fordulnom kellett, hát olyan éles fájdalom hasított belém, hogy szégyen, nem szégyen, de nem tudtam mukkanás nélkül elviselni. Aztán a csodás az volt az egészben, hogy egy idő után megjelent a fájdalom vállaimnál is. Mi jut eszébe az embernek ilyenkor először? Na mi? Hát persze, hogy az, hogy a kemó cseszi szét éppen az izületeket. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kis kemómanók gonosz vigyorral az arcukon egyre jobban nyitják ki a szálukat és a tűéles fogaikkal harapdálják ki az értékes darabokat a porcocskáimból. Az én porcocskáimból! Ti mit tettetek volna ebben a helyzetben? Nyilván pont ugyanazt mint én. Elő a telefon, dokibácsi tárcsáz. Elmondom a szakembernek, hogy mi az ábra, erre ő meglehetősen meglepett a válasszal. Szerinte az van, hogy nem az izületeim fájnak, hanem a csontjaim, csak éppen ott érzem. Az lehet, hogy erősen lecsökkentek a fehérvérsejtjeim és "bedurrant" a csontvelőm és elkezdte termelni a védekező sejteket. Azt mondja dokibácsi, hogy az már látszik egy ideje, hogy nagyon jó a vérképzésem, szóval nem kell paráznom, ez lesz az oka. Szerinte ennek két-három nap alatt el kell múlnia. Hja, mert egyébként az van ugyanis, hogy mindig a kemó utáni hét-kilencedik nap a mélypont, onnantól kezd el kicsit regenerálódni a szervezet. Ez a fájdalom meg ugye pont erre az időszakra esett. Kicsit megnyugodtam. Átbeszéltünk még egy-két dolgot aztán elköszöntünk. Másnap már kicsit kevésbbé fájtak az izületeim, cserébe bejött mellé a két sípcsontom. Fincsi volt, de megpróbáltam nem törődni vele, mert bíztam abban amit dokibácsi mondott. Bízom a szakemberben, na. Ebben a csodás bizakodó hangulatban telt el a nap. És mi történt harmadnap? Semmi. Pontosabban semmi fájdalom. Dokibácsi megmondta. És ha dokibcsi megmondja, akkor az úgy van. És tényleg. Egyébiránt örültem ennek a fájdalomnak. A kemót elszenvedőknél ugyanis az van, hogy csak pukkan és pukkan egyre lejjebb az immunrendszer, csökken a fehérvérsejt és egyéb védekező sejtek száma egészen addig, míg elér egy kritikus szintet. És ekkor nem lehet csak úgy adni a kemót. A legtöbbeknek ilyenkor felírnak egy injekció kúrát és az ember pár napon keresztül lövi magát, aminek köszönhetően elkezdődnek termelni ezek a sejtek. Na nekem ezt enélkül megcsinálta a szervezetem saját maga. Legalábbis bíztam benne, hogy ez történt. Az elejétől parázok ettől a szuritól. Sokaknál nagyon komoly fájdalmakkal jár, ráadásul van mellette némi kockázata is a tüdőembóliának, de ha másképp nem megy, hát szúrni kell. Remélem én leszek a kevés kivétel egyike.

Eljött a kedd, eljött a koronateszt és a labor ideje. A felállás ugyanaz mint legutóbb. Bemegyek, megcsinálják, hazamegyek. A dokibácsi majd közvetlen a kemó előtt fog megvizsgálni. Nem fogom szaporítani a szót, csak a lényeget írom. A koronateszt az eddigi legszarabb volt. Durva  volt a néni, úgy tolta előre a botot mintha nem lenne holnap. Nem esett jól. Ráadásul szerintem nem is nyomta eléggé hátra, ilyenkor pedig kétséges az eredmény. De ők tudják. A vérvételen meg nagyon jó szakasszonyt fogtam ki most, remekül megtalálta a vénám, nem bántott. Köszönöm neki. Rántott csirkemájas szenyó? Nem, a büfé közelébe se mentem. Szomorú? Nagyon. De ez van. Fél tízre már otthon is voltam. Tetszik ez a metódus így.

Csütörtökön megint kb tizenegy felé érkeztem, odaadtam a nővérkéknek az almáspitét, majd szépen befeküdtem mindenféle várakozás nélkül. És hova feküdtem be? Hát szerencsére megint a hetesbe. És megint csak ketten voltunk. És megint ismerős mellé. Hihetetlen. Az a szakember volt a szobatársam, akivel a legeleső alkalommal a karantén szobában vesztegeltünk. Aki miatt vattát kellett szereznem az éjjel, hehe. Viszont ami az én szempontomból jó hír volt, hogy az ember már három hete bent van és volt negatív koronatesztje is. Ez jó. Kicsit dumáltunk, majd ebéd, majd várakozás. Ezután megvizsgált az egyik dokinéni. Ő is meglehetősen alapos volt. Azt mondja nagyon szép lett a vérképem. Szúrtam magam? Mondom nem, a szervezetem egyedül volt ilyen ügyes. Oh, szuper. Az.

Majdnem három óra volt mire megjött a csodálatos koktélom. Mondom a nővérkének, hogy az alkarom belső felénél szokott jó lenni, oda szúrja már a branült legyen kedves. Azt mondja, majd ahol kiadja, nem mindig ugyanott jó. Mondom oké, csinálja, bízom benne. Nézegette az alkarom, csapkodott, nyomogatott, tapogatott, majd mondja, hogy oké, itt érez valamit. Az alkarom felső részénél megszúrt. Elég ügyesen betalált a vénába, meg is indult a vér, de nem volt meggyőző. Azt mondja nem tetszik neki, nem kötné be ide a kemót, mert nem akarja, hogy félremenjen és roncsoljon a cucc. Mondom oké, szúrjunk máshol. Forgatja a karom és végül csak oda bökött ahova kértem először. Itt is elég ügyes volt, hamar betalált, jött is a vér ahogy kell, tökéletes volt. Bekötötte a branült és nem sokkal később már el is indult a doxorubicin. Amúgy itt kell elmesélnem, hogy eddig kivétel nélkül minden alkalommal aki megszúrt meg is jegyezte, hogy elképesztően kemény a bőröm, alig tudja átbökni. Tán emlékeztek korábban dokibácsi arra pnaszkodott a csontvelő biopsziánál, hogy nagyon kemény a csontom, alig tudja átfúrni. Mindenki panaszkodik, hogy mindenem milyen kemény. Ezek szerint jobb az ha az ember dolgai puhábbak? Na nem folytatom.

És lelövöm a poént előre. Az eddigi kemók közül ez volt a legkönnyebb. Eddig a kemó alatt nagyjából semmit nem tudtam csinálni, csak feküdtem mindig és vártam, hogy végre vége legyen. Nagyon nem jó érzés kemót kapni. Nincs az embernek semmihez kedve, türelme, csak próbál túlélni. Most ez nem így volt. Legalábbis nem teljesen így. Az hagyján, hogy négy óra alatt lepergett a cucc, de képes voltam végig zenét hallgatni. És ez nagyon jó volt. Nem volt az erős frusztráció, nem volt az a fura kemóérzés, csak feküdtem és hallgattam a zenét. Könnyebb volt így. Felszabadító. Hja, volt egy apró közjáték az utolsó cucc előtt. Ugye emellé bekötnek nekem fél liter sóoldatot felütve egy kis szteroiddal, hogy megvédjék a vénáimat. Ez amolyan duplacsöves megoldás. Beköti a szakasszony, én meg látom, hogy buborékok futnak. Mondom hohó! Buborék van a rendszerben! Megnézi, azt mondja ez rendben van, mert fel van tapadva a cső falára. Ha be akart volna menni már biztos bement volna. Mondom én ettől nem nyugotam meg. Legyen már kedves és légtelenítsen. És láttam, hogy tele van a töke velem, de mosolyogva megcsinálta. Azért így nekem csak jobb na. Az is vicces volt, hogy előbb elfogyott most a sóoldat mint a kemó, így újat kellett mellé bekötni és megint megindultak a buborékok. Épp szólni akartam, amikor odakapott a kezemhez, megfordította és rászorított a csöre egy ollóval. Mondom buborékocska? Azt mondja ez már több annál. Szóval magától szétszerelt és légtelenített. Szereli össze a cuccot, amikor egyszer csak elakad valami. Tekeri, próbálgatja és nem megy. Megnézem és mondom, hogy bekapta  a gézt a kupak. Kicsit határozott hangon mondja, hogy látja. Ó mondom, elnézést, csak segíteni akartam. Erre ő: a segítség egy ponton már inkább nem segítség. Értem. És csodálom, hogy ilyen baromira jól viseli, hogy mindenbe beleugatok és mindenről elmondom a véleményem és, hogy én akarom kitalálni, hogy hol és hogy dolgozzon. Nem lehet egyszerű velem, hehe.

Hétre kész voltam. Nem tudom miért, de nagyon fel voltam pörögve. Vidám voltam és felszabadult. És nagyon, de nagyon haza akartam menni. Eddig mindig örültem, hogy maradnom kell egy éjszakát, mert ha elbaszódik valami, azonnal van segítség. De éreztem, hogy rendben leszek. És rendben is voltam. Az éjszaka pont úgy telt el mint az előző alkalmakkor. Annyi különbség volt csupán, hogy most állandóan néztem az órát is. Így arra a megdöbbentő felfedezésre tettem szert, hogy képes vagyok egészen pontosan harminc percenként felkelni és wc-re menni. Nem viccelek. Ötször egymás után pontban harminc percenként keltem fel. És így ment ez egészen 03:07-ig. Ezután már csak a háromnegyed ötös ébresztőre emlékszem. És háromnegyed öttől fél kilencig ültem a fotelban és csak azon pörögtem, hogy mikor mehetek már végre haza. Egyébként azért eddig, mert dokibácsi ekkor jött és kért egy fél órát. Természetesen kilenckor megjelentem összecuccolva a nővérpultnál, hehe. Dokibácsi rám nézett és elmosolyodott. Mondom nem türelmetlenkedem, csak kijöttem a fél óra elteltével, hehe. Persze, hogy nem. Megkaptam a papírjaim, és usgyi.

Nem az utcán parkoltam, hanem a cég mélygarázsában a Váci úton. Gyalog kb 10-15 perc lehet, attól függően, hogy bírom. Nem volt fuvarom, a busz kizárt, a taxi nem egy életbiztosítás, így gyalog indultam el. Aztán eleredt az eső. Mondom fasza. Csak leintettem egy taxit. A sofőr mögé ültem, letekertem az ablakot és így töltöttem el azt a kb három percet míg megérkeztünk. Egy ezrest fizettem. 700 forint volt csak az alapdíj. Ez csak nekem meglepő? Ezután a kocsival elgurultam a mekibe és a drájvon rendeltem egy Big Mac menüt és két sajtburit. Ezzel jutalmaztam meg magam azért amiért ilyen csuda jól viselkedtem a kórházban. Isteni volt. Innen irány haza. Hulla fáradt voltam. Otthon a szokásos öröm, ölelés, apuci hazajött, apuci nagyon szeret, ilyesmi.

Félidő van, így esedékes a PET CT. Az lenne a jó, ha már most nem világítanék sehol. Ha nem lenne nyoma a PET-en a ráknak. Igazából nem csak jó volna, hanem ez az elvárás. Négy kezelésnek elégnek kéne lennie ehhez. A maradék négyet már csak azért kéne kapnom mert az olyan jó és kellemes. Megkérdeztem dokibácsit, hogy mi van ha világítok itt-ott. Azt mondja attól függ, hogy hol és hogyan, de ha úgy van, akkor megpróbál rábeszélni a Truximára. Mondom, hogy ha úgy van, akkor nem lesz nehéz dolga. Hát ennyiben maradtunk. Most várom, hogy felhívjanak a PET-esek és megpróbáljak időpontot kapni valamikor jövő hét közepére. Nagyon para, hogy mit fog mutatni. Tényleg nagyon para. Sorsfordító lehet. Annak eredménye már csak a következő kemó után lesz úgyis, szóval azt a normál két hét múlva esedékes posztban fogjátok megtudni. Talán. De az is lehet, hogy még akkorra sem látunk semmit.  Na mindegy, majd lesz ahogy lesz, előbb vagy utóbb úgy is megírom.

Egy dolog van még. A hajhullás. Csúnyán beindult. Muszáj volt letolnom a hajam. Mármint ami maradt belőle. Most pont úgy nézek ki mint aki pénzt behajtani indul éppen. Hát majd vagy egy évig még ez van. A szempillám és szemöldököm egyelőre nem hullanak, a többiről nem nyilatkozom. A szakállamat levágtam három milisre és mivel nőni már nem nő, ezért állandó a csodálatos és férfias borostám. Ó és ez így milyen kényelmes. Hja és itt a zöld pulcsi ami oly csodásan megfestette a felsőtestem múltkor. Remélem látjátok rajta a felvarrókat is. Mindörökké Ferencváros!

Következő poszt két hét múlva, addig is:

Keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide 

.