Nem is tudom, hol kezdjem. Azt már többször említettem, hogy jegyet vettem a világ egyik legdurvább hullámvasútjára, és azt kell mondanom, hogy ezek megdolgoznak a pénzükért. Ezerrel dübörög, nincs megállás, és úgy meghajt, hogy néha azt sem tudom, hogy jövök-e vagy megyek. Ennél durvább egyszer lent, egyszer fentet én még életemben nem tapasztaltam. Most is jött egy olyan hír ami igazán, de igazán felkavart. Természetesen ezt is elmesélem nektek.
De mielőtt elfelejtem, szerdán megvolt a szívultrahangom. Szánok rá pár szót, hátha valakit érdekel, hogy van-e valami szívbetegségem. Ennek egyébként azért van jelentőssége, mert ha van valami komolyabb rendellenesség, akkor nem kaphatok kemót. Merthogy annak vannak igen durva mellékhatásai, köztük például az is, hogy az ember szíve károsodik és game over. Remélem gladiátor szívem van, mert szar lenne amiatt meghalni aminek eredendően meggyógyítania kéne. Szóval, tízre kellett mennem a Honvédba, természetesen most sem késtem, viszont a megszokottól eltérően kicsit elszámoltam magam, így nem maradt időm reggelizni. Semmit. Reménykedtem benne, hogy majd a büfében megajándékozhatom magam egy csodálatos rántott májas szenyóval, de az élet igazán kegyetlen, így ezt megint nem engedte meg. Öt percem volt tízig amikor beértem a kapun, és én nem engedem meg magamnak, hogy elkéssek, így habozás nélkül dobtam a büfét. A folyosón, az összekötő kapunál több egyenruhás szakember állt, és nem engednek be akárkit. Az egyik elkérte a beutalóm, majd biccentett és közölte, hogy bemehetek. Hurrá. Fel az első emeletre, 64-es ajtó előtt megállok, pont ott egy nővérke. Odaadom a beutalóm, és elmondom, hogy tízre van időpontom. Rendben, menjek be, előbb megcsinálják gyorsan az EKG-t. Nem szeretek panaszkodni, de a néni olyan keményen rám cuppantotta a kis tappancsokat, hogy még most is nagyon komolyan látszanak a bevérzések. A feleségem képes volt megkérdezni, hogy ez mi? Ráadásul azzal a hangsúllyal, mint amikor azt kérdezi valaki a csapodár férjétől, hogy ezt meg ki szívta ki? Persze tudta, hogy hol voltam. Bár azzal is tisztában van, hogy durván szívdöglesztő vagyok, és benne van a pakliban, hogy a nővérkék megőrülnek és letepernek a folyosón.
Miután elkészült az EKG, kezembe nyomták a nyomtatott verziót, majd a nővérke azt mondja, hogy üljek le kint és várakozzak türelmesen, mert a doktor úr dönti el, hogy kit mikor hív be és ezért ez eltarthat egy darabig. Lecsüccsentem, és az villant be a fejembe, hogy már megint. Sok minden miatt lehet utálni a rákot, de azért tanít néhány dolgot. És ez jó. Engem például türelemre és alázatra mindenképp. Rengeteget ücsörögtem a várókban az elmúlt pár hónapban. Volt olyan, hogy tízre mentem és délután ötkor jutottam be. És nem lehet egy szót sem szólni. Nem azért mert retorzióra számíthat az ember, hanem azért mert egyszerűen be kell látni, hogy dokiból kevés van, betegből meg rengeteg. Nyilván egy doki sem jókedvéből várat. Régebben nem tudtam volna ezt megemészteni. De az ember tanul. Már ha hajlandó rá.
Kb. egy órája pihengetek a széken és már nagyon nem vagyok jól. Konkrétan kezdtem rosszul lenni. Persze megkérdezhetnétek, hogy a mi a francért nem mentem már le a büfébe? Egyszerű. Van egy haverom, Murphy. Ismeritek? Arról híres, hogy egy csomó "törvény" van a nevéhez kötve. Az egyik szó szerint így hangzik: Ha a szívultrahangra várakozást egy szabadon választott időpontban bármilyen okból megszakítod, teljesen biztosan azonnal megjelenik az orvos az ajtóban és a te neved fogja ismételgetni. Nyilván nem fogod hallani, mert nem vagy ott. És ennek mindig az a következménye, hogy te már nem mész be aznap. Maximum a rendelés legvégén, ha kegyet gyakorol a doki. Na én ezt nem kockáztatom meg. De nem is kell, mert megjenik egy doki kinézetű ember, és ahogy közeledik felém le tudom olvasni a névtábláját. Az én kardiológus főorvosom. Hurrá. Elmondom neki, hogy mi a szitu. Azt mondja nagyon jól tettem, hogy szóltam, menjek el enni és utána ha visszajöttem megvizsgál. Cool. Egyik lábam itt, a másik meg ott. Találós kérdés: volt a büfében rántott májas szendvics? Na? Nem lesz nehéz. Nem volt. Mondtam, hogy nem lesz nehéz. Kezdem azt hinni, hogy nincs is olyan szendvics, csak egyszer a sátán elkészítette, hogy állandóan az után sóvárogjak, hátha egyszer eladom a lelkem egy újabb falatért abból a mennyei mannából. Innen üzenem, hogy nem fogom, én a Főnökhöz tartozom.
Ahogy visszaértem a büfécskéből, már hívott is be a főorvos úr. A vizsgálat kb 15-20 percet vett igénybe, nem volt semmi extra. Oldalra fekvés, kis gél, aztán mehet a kukucska. A dokibácsi végig csendben van, csak figyel és kattintgat. A vizsgálat második felén már én is látom a tv-t, dehát természetesen fogalmam sincs arról, hogy mit látok. Egyszer csak szól, hogy kész vagyunk. Megkérdem, hogy talált a főorvos úr valami rendellenességet? Semmit. Kardiológiai szempontból nincs akadálya a kezelés megkezdésének. Megkönnyebbülök.
És akkor mai események igen röviden. Késő délután pittyen a telefonom. Igen, most is azon a hangon, így tudom, hogy nem céges. Ilyenkor mindig gyorsan megnézem, főleg ha várok valami eredményt. És nem csalódtam. Email az eeszt-től. Remélem már mindenki kórusban fújja, hogy mi az. Kattintok, belépek, és ott szövettani eredmény a csontvelő biopsziából. Torkomban dobog a szívem, nagyon régóta nem izgultam ennyire. A tét a következő: megerősíti a PET CT által valószínűsített csontvelő érintettséget és akkor negyedik stádiumú rákom van, vagy az jön be amire a lelkem mélyén számítok, hogy nincs csontvelő érintettség, és a nagyon csodás kettes stádium van csak. Ami egy kicsit már jobb is mint mondjuk egy könnyű vasárnapi kirándulás a Mecsekben. Legalábbis a négyeshez viszonyítva. Hehe. Hosszú a lelet és telefonon nézem, nem találom a verdiktet. Aztán egyszer mégiscsak. Olvasom, de érzem, hogy nagyon keményen lüktetnek a nyaki ereim. Nodularis lymphocita predominanciás Hodgkin ...úr Isten, ez megerősítés lesz... lymphoma megerősítve ... Jézusom... csontvelő érintettség nélkül. Micsoda? Mondom mégegyszer. Csontvelő érintettség nélkül!
Ezt vártam, de mégis olyan elementáris erővel csapott oda ez a mondat, amikor felfogtam, hogy mi is van odaírva, hogy egyszerűen felordítottam. Amióta rákos vagyok, ez az első igazán jó hír. Amióta rákos vagyok, soha nem voltam annyira lent, mint amennyire most fent vagyok. Elértem a hullámvasút tetejére azt hiszem. Csak, hogy értsétek. A kb 50% gyógyulási esélyből valahol 95% körül lett. Az egekben a tíz - tizenöt éves túlélési esélyem. Ha nem szól közbe valami durván, felnevelhetem a gyermekem. Ez a főnök legnagyobb ajándéka amit adhat. Beleértve az egész eddigi és eljövendő életemet is. Dícsértessék.
Már csak az OEP-re várunk, hogy jóváhagyja a méregdrága immunterápiás gyógyszeremet, hogy kezdődhessen a kemóval kombinált kezelés. A következő posztban beszélek kicsit a kemóról, a félelmeimről. Hja és persze a koronavírusról. Na nem azért mert most divatos, hanem mert egy nulla immunrendszerrel rendelkező kemós beteget valószínűleg pillanatok alatt megöl. Hiányzik ez nekem? Legkésőbb szombaton megbeszéljük.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
