2020 május 13 szerda. Mint általában, ezen a napon is reggel hét körül fogok felkelni, el fogom végezni majd a szokásos teendőimet, de a folytatás nem a megszokott lesz. Nem fogok leülni a már jól bejáratott és őszintén szólva megszeretett home office-omba, ehelyett inkább beülök majd a kocsiba és elindulok a Honvédba. Nem, most nem egy sima vizsgálat és egy parádés rántott májas, esetleg vagdaltas-csalamádés szendvics vár rám, hanem az első kemoterápiás kezelésem. Őszintén szólva nem is tudom hol kezdjem, meglehetősen sok minden pörög a fejemben. Valahogy azért csak megpróbálom összeszedni magam és leírni a leírnivalót.
A hematológus dokbácsival folytatott legutóbbi beszélgetésünk végén abban maradtunk, hogy május közepe felé felhívom és megbeszéljük a továbbiakat. Nyilván nem bírtam ki addig, elővettem ma a mobilt és tárcsáztam. A dokibácsi felvette és megkérdezte, hogy mi a helyzet. Nem sokat lacafacáztam, a következő (két) mondat hagyta el a számat. Eljött az idő, most van az a helyzet, hogy nincs mire és miért várnom tovább, el akarom kezdeni a kezelést. Mi a teendőm? Nem is tudom, hogy mire számítottam, de alapvetően meglepett a dokibácsi válasza. Szerintem jól döntött, most már tényleg érdemes elkezdeni a kezelést, nézzünk egy időpontot. Mit szólna a május 13-hoz? Kicsit fennakadtam ezen a 13-án. Na nem azért mert túl közel van az időpont, hanem inkább az a kérdés merült fel bennem, hogy biztosan 13-án kell megkapnom az első kemót? Mondjuk legalább nem péntek lesz. Na nem mintha babonás lennék, de jobb a békesség és ebben a helyzetben lehet, hogy minden apróság számít. Olyannyira, hogy az egyik macskám fekete és lehet, hogy előző este bezárom majd a ruhásszekrénybe, nehogy másnap átsétáljon előttem. Hehe. Persze megkérdeztem, hogy pontosan mi és hogyan fog történni. Íme a menetrend. Reggel nyolc felé meg kéne érkeznem a Honvéd elé mert lesz kb egy fél órás sor amit ki kell állnom, hogy bejuthassak a kórházba. Na persze nem csak sima sorbanállás lesz itt, hanem kérdőív, lázmérés, egy kis előszűrés, ilyenek. Fél kilenc felé találkozom dokibácsival a szakrendelőnél, ahol megkapom a vérvételre és a koronavírus tesztre az eligazítást. Ez elvileg hamar le fog pörögni, majd ezek után fel az osztályra és befekszem. Dokibácsi úgy fogalmazott, hogy itt következik majd az egésznapos unatkozás. Egy kétágyas szobába fogok kerülni egy fiatalemberrel, aki szintén már otthoni karanténban van egy ideje és home officeban dolgozik. A következő hónapokban elvileg minden alkalommal vele leszek párban, ugyanabban az ütemben fogjuk kapni a kemót, így ha minden jól megy, egyikünk sem kerül össze más beteggel később sem, ami meglehetősen üdvözítő. Ha negatív a koronavírus tesztem, másnap reggel elindul a kemó. Az első alkalommal ez egy meglehetősen sokórás folyamat lesz. A végén természetesen nem mehetek haza, maradok éjszakára az osztályon. Harmadnap újra koronavírus teszt, mert kettő negatív kell ahhoz, hogy elhagyhassa valaki a kórházat. Ha itt minden rendben, jöhetek haza. És innentől kezdve elvileg a következő négy hónapon keresztül, kéthetente ugyanez a forgatókönyv. Szóval kéthetente kb három nap a család, a gyermek nélkül. Mintha nem lenne elég szar ez az egész amúgy is. Kérdeztem dokibácsit, hogy mennyire bízhatok abban, hogy a nővérkék és orvosok nagyon komolyan veszik a biztonsági előírásokat. Merthogy lehet hallani ezt is, azt is. Pl anyósom biopsziás vizsgálatát múlt héten úgy csinálták meg a szakrendelőben, hogy az ott dolgozón se maszk, se kesztyű, se semmi. Egyszerűen leszarták, hogy esetleg megfertőzhetnek egy valószínüleg rákos beteget, aki egyébként kifejezetten a veszélyeztetett kategóriába tartozik a betegsége miatt. Szóval az emberben csak növekszik az ilyenek miatt az alapszinten is meglévő para. Dokibácsi megnyugtatott. Azt mondta, hogy eleve egy izolált részén leszünk a kórháznak és a nővérek és orvosok teljes védőöltözékben, maszkkal, mindennel felszerelve fognak csak érintkezni velünk. Remélem valóban így lesz és vigyáznak majd ránk. Szóval végeredményben május 14-én csütörtökön kezdődik majd az igazi móka és kacagás.
Természetesen most is szóba került a Truxima. Én elég határozottan kijelentettem, hogy nem vállalom be a jelenlegi körülmények között, dokibácsi meg elég határozottan mondta, hogy adná. Azzal próbált megnyugtatni, hogy pl. ma reggel egy 92 éves betegnek adták legutóbb. Aham, 92 éves koromban nekem is adhatja majd, akár úgy is, hogy éppen egy repülőgépből ugrottam ki egy olyan ejtőernyővel amit én hajtogattam korábban a saját elképzeléseim szerint Tescos nájlonszatyrokból. De most nem ez a helyzet. Van egy két és fél éves kisfiam és szüksége van rám. A két hetente adott Truxima pedig elveszi az immunrendszerem, a védekezőképességem. Dokibácsi itt elmondta, hogy vannak arra utaló adatok, hogy a Truxima azokat az antitesteket is írtja erősen, amik feltehetőleg felveszik a harcot a covid ellen. Hát kösz szépen, nekem a kemó alatt szükségem van minden hasznos antitestemre. Mondjuk az egész adná a cuccot dolog abból fakad, hogy dokibácsi fél attól, hogy két éven belül visszajön a rák, amire egyébként alapjáraton is van kb. 30% esély. És szerinte ez a rosszabb verzió. Szerintem meg nem. Ugyanis ha ebben az esetben a rossz verzió jön be és visszajön a rák, ugyan kisebb eséllyel fogok teljesen meggyógyulni, de még így is van várhatóan minimum 10 évem. Viszont ha elkapom a Truxima mellett a koronavírust, az gyors halálhoz vezethet nagy eséllyel. Ha a két rossz kimenetellel számolok, akkor nekem messze a Truximás verzió a vállalhatatlanabb rizikó. És még annyit ide, hogy sokkal könnyebb kockázatos döntést hozni ha az ember nem a saját bőrét viszi a vásárra.
Ami ezen kívűl még felmerült az a sugárkezelés. Négy-öt hónap múlva lesz esedékes, de ki tudja, hogy fogom-e tudni majd kapni. Két kórház van BP-en ahol kaphatnám, de jelenleg a covid miatt most egyikben sincs rá lehetőség. Ha lazulnak a dolgok szuper, de ha fokozódik a járvány, esélyes, hogy nem lesz hol megkezeljenek. Ez nem hangzik jól sajnos, ez fokozza a kiújulás esélyét. Alapvetően nagyon odaver ez a covid a hozzám hasonló helyzetben lévőknek. Nagyon komoly hatással van a kezelésünkre, az életünkre, a kilátásainkra. Nem is nagyon lehettem volna ennél rosszabb időzítéssel rákos. Fasz kivan.
Aztán amin még pörögtem egy picit ma, hogy már benne vagyok ebben a helyzetben kb fél éve. Emlékszem, hogy amikor kiderült, hogy mi az ábra, elég nagy volt a dráma, nagyon komolyan rányomta a bélyegét az életünkre a rák. Szar volt a hangulat, szar volt minden. Aztán ahogy mentünk előre az időben, úgy kezdtük megszokni a helyzetet, úgy kezdtünk egyre kevesebbet stresszelni, pörögni a dolgokon. Alkalmazkodtunk, elfogadtunk, megszoktunk. Aztán mostanra már kb úgy éltünk, hogy nincs itt semmi látnivaló, nem nagyon éreztünk semmit abból, hogy rákos vagyok A várakozás alatt teljesen normális, átlagos életet élünk, őszintén szólva nem is érzem magam betegnek. És jövő héten indul a kemó. Ez biztosan egy fordulópont lesz. Jövő héttől fog kő keményen rámköszönni a valóság. Minden nyomorult percben érezni fogom, hogy beteg vagyok. Valóságosan rosszabbul leszek, hullani fog a hajam és rengeteg más mellékhatás vár majd rám. És ez nagyon faramuci helyzet. Beteg vagyok de nem érzem magam annak, nem látszik rajtam semmi. Jövő héttől elkezdek gyógyulni, amitől betegnek fogom érezni magam, és betegnek is fogok látszani. Nem tudom, hogy fog ez lecsapódni a mindennapjaimra, hogy fog ez rám telepedni, a családomra, a környezetemre. Félek is tőle, kiváncsi is vagyok rá. Várom is már, hogy ott legyek végre, és szeretném is nagyon sokáig halogatni még. Mindenhol csak ezek a furcsa, kettős érzések. Ráadásul az elejétől fogva az a legnagyobb félelmem, hogy mi van akkor ha egyszer elkezdődik az őrület, és elbaszódnak a dolgok? És többé nem lesz már semmi olyan mint azelőtt. És nem fog már másról szólni a maradék életem mint arról, hogy kilátástalan harcot vívok a rákkal, és egyre rosszabbra és rosszabbra fordul a helyzet, és nem tudok már kijönni belőle. Mi van, ha így lesz? Persze nem erre készülök, nem ez van a fejemben, nem rontom a saját helyzetem azzal, hogy ilyeneken gondolkodom, de az ilyen fontosabb állomásokkor előjönnek ezek a félelmek, ezek a szar gondolatok. Higgyétek el, nem kellemes. Na mindegy, leszarom. Felveszem a kesztyűt, jövő héttől belecsapok a lecsóba. Ha tudtok, mondjatok el egy imát értem, ha van kedvetek, kívánjatok szerencsét. Minden pozitív üzenet, gondolat számít.
Ha minden úgy lesz ahogy tervezem, jövő héten egy vidám kis élménybeszámolóval jelentkezem. Ahogy az elején ígértem, minden kezelés után egy fényképes poszttal mesélem el, hogy mi történt, hogyan változnak a dolgok. Most innen indulok, ez az alapállapot (egyébként valahol karácsonyra kb. ugyanitt kéne lenni, csak már gyógyultan):
Ne feldjétek:
Keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
