Harmadszorra találkoztam a kemóval, harmadszorra sújtottam le a fenevadra, és a harmadik alkalom után is érzem, hogy biztosan megnyerem a rák ellen a háborút. A kérdés csak az, hogy mikorra, mennyire lesz durva és, hogy mi lesz ennek az ára. És ez utóbbi kérdés a legfontosabb. Nade mielőtt belevágok a legutóbbi kórházi kalandozásba, lássuk, hogy mi történt az elmúlt időszakban.
Talán emlékeztek, hogy a második kezelést nem viseltem rosszul, nem volt különösebben semmi drámai. Simán hazajöttem csütörtök reggel a kórházból és minden a legnagyobb rendben ment. Persze meglehetősen gyenge és fáradt voltam, így csak úgy szép lazán lecsorgott a csütörtök. Pénteken szépen végigdolgoztam a napot ahogy kell, nem volt különösebben megerőltető, nem is volt nagyon más mint általában. Meglehetősen megnyugtató volt, hogy a szervezetem jól reagál a kemóra és nincsenek igazán aggodalomra okot adó események. Jó érzésekkel fordultam rá a hétvégére. Na nem mintha valami hú de különös dolgok vártak volna rám a hétvégén, hiszen az elmúlt négy hónap a karanténról szól, ráadásul amióta kemót kapok teljes a shut down. Még csak boltba sem. Sehova. Aztán megjött a szombat és egyszerre csak elkezdtek gyülekezni a viharfelhők. Nem, nem az égen.
Nem sokkal ébredés után éreztem, hogy valami nincs rendben. Olyan volt mintha valaki ült volna a mellkasomon, ráadásul szív és tüdőtájékon néha amolyan be-beszurkáló éles fájdalom is jelentkezett. Sok minden okozhat ilyesmit, de bármitől is van, ez egészen biztosan sosem jelent jót. Nekem teljesen érthető okokból először az jutott eszembe, hogy a csodálatos dacarbazine okozhatott némi kalamajkát. Ahogy korábban már meséltem róla, ez a csodaszer egy nagyon kemény sejtgyilkos, egy citotokszikus szer, melynek már az első kezelés után 7-10 nappal lehetnek nagyon komoly szövődményei. Sok minden között például szívizom gyulladás, de egyéb ennél durvább dolgok is előfordulhatnak. Aztán a dolgok csak tetéződtek, mert nemhogy enyhültek volna a tünetek napközben, de még fokozódott is a helyzet. Elkezdtem eszméletlen módon elgyengülni. Komoly kihívást jelentett mondjuk az emeletre felmennem. De a legmegrázóbb az volt amikor a gyermekkel játszottam az ágyában, majd hirtelen felálltam valami miatt és elkezdtem durván zihálni és perceken keresztül úgy kapkodtam levegőért mintha lefutottam volna vagy tíz kilométert. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Én még soha életemben nem futottam le tíz kilométert, így igazából gőzöm sincs, hogy zihálnék akkor. De mondjuk valahogy így képzelem, hehe. Amúgy van az a mondás, hogy nő és busz után ne fuss, jön a következő! Na ez a mondás nálam úgy szól, hogy: Ne fuss! Hát nem? De. Minek rohangászik az akit nem kergetnek? Viccet félre, iszonyatosan para ilyesmit átélni, az ember konkrétan attól retteg, hogy lassan jön a vég. De minimum a mentő. Ebben a csodás állapotban telt el a szombat. Azzal a reménnyel mentem aludni, hogy másnapra csak normalizálódik a helyzet. Na, normalizálódott? Lófaszt. Pont ugyanolyan szar és para volt a vasárnap is. Megfordult a fejemben, hogy felhívom dokibácsit, hátha mond valami okosat, de vasárnap azért mégsem, ráadásul szabadságon is van. Úgy döntöttem, hogy ha annyira szar lesz a helyzet, hogy telefonálnom kell, akkor felhívom a Honvéd hematológiát, vagy hívok mentőt. Aztán lesz ami lesz. De végül nem került rá sor, hétfőre ahogy jött, el is ment a dolog. Jobb érzés volt nyilván, de egyáltalán nem voltam nyugodt. Aztán közben csak, hogy jobban érezzem magam, valami miatt újra begöbösödött a bal karomban a vénám és elkezdett fájni mint az állat. Ráadásul most egy kicsit megint feljebb mint legutóbb. Ez meg most megint mi? Aggódjak, ne aggódjak? Á, inkább aggódok. Azt már úgyis olyan jól csinálom. Kenegettem Lioton géllel és bíztam benne, hogy egyszer csak ez is majd megoldódik. Mást nem nagyon tehettem. És a hab a tortán? Elkezdett hullani a hajam. Jó-jó, ez nem annyira para, nem is váratlan, de mégsem jó érzés szembesülni vele. Talán emlékeztek rá, hogy korábban írtam, hogy bár rákos vagyok, de alapvetően egészségesnek érzem magam és attól félek, hogy ha elkezdődik a kemó és a gyógyulás, onnantól fogva fogom majd igazán betegnek érezni magam. Hát kottára bejött. És azzal, hogy betegnek érzem magam, lényegesen nagyobb a teher, ráadásul rengeteg különféle plusz nyomás jelent meg mellé. Na jó, befejezem a nyavajgást, már engem is idegesít.
A fent leírtak szellemében elcsordogált az a majdnem két hét és már mehettem is újra a kemó előtti vizsgálatokra. Egy dolog változott a múltkorihoz képes csupán. A koronateszt és a vérvétel után már mehettem is haza, mert dokibácsi csak csütörtökön, közvetlen a kemó előtt akart megvizsgálni. Ennek köszönhetően kevesebb mint egy órát töltöttem el a Honvédban. Hurrá. Amikor végeztem, beugrottam a céghez, mert T kollégámnak ígértem, hogy elviszem az új sim kártyáját. Persze örültem, hogy van miért bemenni, őszintén szólva hiányzik az irodai légkör, hiányoznak a kollégák. Négy hónapja vagyok már otthon, meglehetősen szigorú karanténkörülmények között. Persze ésszel mentem be, maszkoltam, kézfertőtlenítettem mindenhol, és senkihez nem mentem közel, egy-egy kósza és óvatos ölelést leszámítva. Kb egy fél órácskát lehettem bent. Hát mit mondjak? Baromi jól esett.
Két nappal később délelőtt, valamivel tizenegy előtt megérkeztem a Honvédba. Nem, most sem tudtam nem gondolni a csirkemájas szendvicsre, szóval úgy döntöttem adok egy esélyt a büfének. Ha nem lesznek sokan, megpróbálom magamhoz édesgetni az egyik szendvicskéjüket, hátha adja magát végre, hehe. Bátran lépegettem és ahogy közelebb értem egyre izgatottabb lettem, mert nemhogy tömeget, de embert sem láttam kívülről. Amikor belépek órási a megkönnyebbülés. Egyetlen egy ember van előttem. Gyors pillantás a hűtőre és igen, ott van amiért jöttem. A Szent Grál. Ja nem, csak a csirkemájas szendvics. Aztán mint a villám vert belém ahogy észrevettem, hogy a két alkalmazott közül egyik sem maszkol, ráadásul a kiszolgáló szakasszony kézzel fogdossa a szendvicseket. Persze fog egy papírt, de kb mintha semmit nem fogott volna. Rettentően kiábrándító. Szerintem ez annyira balkáni, hogy azt el sem tudom mondani. Hosszú évek óta már olyan pékségben sem vagyok hajlandó vásárolni ahol nem kesztyűben szolgálnak ki, nemhogy egy kórház büféjében, főleg ebben az állapotban. Nem lesz nehéz kitalálni, megint szendvics nélkül maradtam. Azt hiszem mostanában nem is lesz ez nagyon másképp.
Kicsit lógó orral megérkeztem az ötödikre, ahol igen kedvesen fogadtak és az egyik dokibácsi mondta, hogy fáradjak a hetesbe. Ó a hetes. Megörültem. A hetes egy háromágyas, de van amikor csak egy vagy kettő beteg van bent. Ez nagyon fontos, ez nagyon jó hír. Miért? Mert minél kevesebb emberrel érintkezem, annál nagyobb biztonságban vagyok. Ugyanis az van, hogy a kórházakban már nem kötelező a koronateszt, így gyakorlatilag bárkit befekhet anélkül, hogy tudni lehetne, hogy fertőzött-e. Másrészt pedig a nyitásnak "hála" jöhetnek a látogatók is csőstül, nagyjából mindenféle korlátozás nélkül. Aki nem lázas, az látogatási időben bejöhet. Remek mi?
A kórterembe belépve egy szakembert látok bent. Kicsit ismerős, de első pillanatban nem tudom hova tenni. Aztán amikor köszönünk vágott belém a felismerés, hogy a négy héttel ezelőtti salgótarjáni ágyszomszédom, a brutál horkolómester lesz újra a szobatársam. Örülök is meg nem is. Örülök, mert egy ismerős, örülök, mert egy kedves jóravaló ember. De nagyon nem örülök, mert sofőrként dolgozik, és egy csomó melóst szállít naponta többször a munkahelyeikre. Rengeteg kontakt, felteszem nulla maszk és nulla távolságtartás mellett. Persze koronatesztje neki sem volt. És az a borzasztó, hogy ha ne adja Isten, de egyszer elkapom ezt a szart, az legnagyobb valószínűséggel a kórházban fog megtörténni. És az nagyon, de nagyon nem lenne szerencsés. Higgyétek el. Szépen kipakoltam, vittem a nővérkéknek egy kis szilvalekváros sütit, dumáltam a szobatársammal egy kicsit és már jött is a dokibácsim. Alaposan megvizsgált, majd átbeszéltük az elmúlt két hétben történteket. A mellkasnyomásos nehézlégzéses dolgok nem tetszettek neki, így kemó utáni napra kiírt nekem egy sürgősségi mellkas röntgent. Ha ezek a tünetek továbbra is előjönnek, akkor pedig lesz újra egy szív ultrahang, mert azért ezek a tünetek nem normálisak. Elmeséltem dokibácsinak a zsibbadásokat is. Említettem korábban? Nem emlékszem. De szar. Esküszöm a memóriám is durván romlott az elmúlt hetekben, megjelent a kemó brain. Welcome. Szóval zsibbadás. Talán másfél hete elkezdett mind a két kezem durván zsibbadni. Az összes ujjam és alkalmanként a kézfejem és a tenyerem is. De ezt úgy értsétek, hogy 24 órában, folyamatosan. Aztán mellé néha ugyanez a lábaimban is. Nem annyira kellemes ezzel együtt élni. Dokibácsi azt mondja, hogy hát igen, ez a vinblastine (talán emlékeztek, ez a másodikként kapott növényi alapú lötty) egyik korai szövődménye. Károsítja az idegeket. De van olyan eset is amikor a kemó után elmúlik. Van olyan is? De jó. Máris kibontok egy pezsgőt. Felír rá egy gyógyszert ha hozzájárulok. Mondom csak akkor, ha a gyógyszer nem csinál több kárt mint hasznot. Azt mondja dokibácsi, hogy rendben lesz, jó anyag. Oké. Eddig egy szemet vettem be és még semmi. Gondolom kell egy kis idő mire hat majd a cucc. Átbeszéltük a véreredményem is, alapvetően nincsen dráma. Annyi van csak, hogy az immunrendszerem kezd a béka segge alá kerülni, a védekező sejtjeim száma durván csökkent az első kemó előtti állapothoz képest. Mondjuk ebben persze nincs semmi meglepő, a kemó rendesen kipucol, pont emiatt kell vigyázni, hogy még egy nátha se érjen el. Jött még a szokásos EKG, vérnyomás mérés, minden oké. Hja, és jött a nővérke is a betegfelvételi lappal. És persze már nem engedték nekem kitölteni, szépen kikérdeztek. Jobban tették, az előzőnél is jobban széttrollkodtam volna, hehe. Mindezek után jött az ebéd, majd a nővérke a branüllel. Itt volt némi fennforgás, de megoldódott minden. Végül a kézfejembe szúrták, mert az alkaromon elvándoroltak a vénáim mélyebb rétegekbe.
Az első két cucc igen gyorsan, kb kétszer negyed óra alatt le is jött. A harmadik megint elketyegett vagy háromnegyed órát, de összességében sima volt az egész. Aztán utolsóként jött a megszokott dacarbazine, ami mellé megint bekötöttek fél liter sóoldatot némi szteroiddal felütve, hogy védje a vénámat. Ez így nagyon rendben is lenne, de a gond az volt, hogy a kézfejemen valószínűleg vékonykább a véna, így meglehetősen kellemetlen volt amikor egyszerre csepegett be a két cucc. Minden alkalommal a bekötés után az első dolog amit elmondanak, hogy ha fáj, nyom, szúr, vagy bármi kellemetlen van, azonnal szólni kell. Néhány perc múlva így is tettem. Jött a nővérke, kicsit visszavette a cseppszámot és teljesen megállította a sóoldatot. Így nem fájt. Azt mondta akkor így jó lesz. Mondom, ha így marad, akkor megint szét fogja ütni az ereimet a kemó, mindenképp kell mellé a védelem. Azt mondja oké, feljebb tekerte és természetesen jött a fájdalom. Hát most az ember ilyenkor mi a francot csinálhat? Lehet, hogy az lett volna rendjén való, hogy szólok megint, majd jönnek megint, majd kiszedik, megpróbálják máshol bekötni, ilyesmi. De higgyétek el, hogy amikor az ember egy hullafáradt és agyonterhelt nővér kezében van, megpróbál nem plusz teher lenni. Szóval tűrtem a dolgot. Meglehetősen kellemetlen volt. Ha kutya lettem volna, már egészen biztosan odaharaptam és kitéptem volna magamból a cuccot. De nem vagyok kutya. Tudom, hogy miért van bennem, tudom, hogy miért kell tűrnöm. Na szépen elkínlódtam így vagy három és fél órácskát. Aztán vége lett. El sem hittem. Az éjszakás nővérkének mondtam, hogy nem akarom, hogy most reggelig bennem maradjon a branül, mert nyom, szúr. Nincs hányingerem, nem vagyok rosszul, szerintem már nem is lesz gond, szóval szedjük ki. Kiszedte. Újra szép volt minden. A szokásos szájzsibbadás, fáradtság és gyengeség volt csak, semmi extra nem ütött be. Ennek mérhetetlenül tudok örülni. Az éjszaka pont úgy telt mint legutóbb. Hulla fáradt voltam, de aludni nem tudtam. Folyamatosan forgolódtam és harminc-negyven percenként wc-re jártam. Szar volt. A salgótarjáni szakember? Nem, nem horkolt. Az volt, hogy lefekvés előtt mondtam neki, hogy "J", beszélnünk kell. Szeretsz hanyatt fekve aludni? Nem, kifejezetten nem szeret. Mondom nagyon jó. Csak azért kérdeztem, mert egy hónapja amikor szobatársak voltunk, úgy horkolt amikor a hátán feküdt, hogy azt hittem leszakad a plafon. Azt mondja tényleg? Mondom ne szivasson. Azt mondja oké, ma éjjel figyelni fog, oldalt fekszik majd. Mondom nagyon örülök neki, mert rohadtul nem szeretném magam, ha a jó viszonyunk ellenére el kéne kezdenem éjjel székkel dobálni őt, hehe. Azt mondja dobáljam inkább papuccsal az kevésbé fáj. Mondom oké, és ezzel el is rendeződött minden. Aztán reggel háromnegyed ötkor Good Morning. Ekkor aludtam már vagy két órája. Kell ennél több? Minek? Nekem csak egy lázmérés volt, aztán nézhettem a mennyezetet. Szétuntam magam kb fél kilencig, amikor jött a dokibácsi, odaadta a beutalót a röntgenre ahova már száguldottam is. Mire felértem a szobámba, már jött is az eeszt-től az üzenet. Nyilván azonnal klikkeltem, majd olvastam. Semmi elváltozás, minden fasza. Ez állt a a leletben, csak persze más szavakkal. Óriási megkönnyebbülés. A reggeli meeting után jött dokibácsi, megírta a megírni valókat és elengedett. Felhívtam a nagyon kedves "J" kolléganőmet aki eljött értem kocsival és elvitt a munkahelyemre ahol a mélygarázsban parkoltam. Tudjátok, már nincs ingyen parkolás, így nem akartam két napig az utcán hagyni az autót. De nem szállhatok buszra sem, a taxi nagyon nem biztonságos, gyalog meg esélytelen kemó után még úgy is, hogy talán tíz percre dolgozom a Honvédtól. Szóval "J" a megmentőm oda és vissza is. Már csak haza kellett érnem biztonságban. Szerencsére így is lett.
Aztán persze volt egy apák napja is. És én édesapa vagyok. Egy két és fél éves kis csoda édesapja. Rengeteg dolgot kell még adnom, rengeteg dologra kell még megtanítanom ezt a kisfiút ebben az életben. És néha eszembe jut, hogy lesz-e elég időm, lesz-e lehetőségem rá. Persze a legtöbbetek erre csípőből vágja rá, hogy persze, minden rendben lesz, simán menni fog. De a helyzet az, hogy ez egyáltalán nem biztos, ez csak kincstári optimizmus. Persze én is bízom benne és hiszek is abban, hogy megoldom, de tudom, hogy erre garancia nincs. És ahogy rendben lehet a következő tizenöt év, úgy komolyan el is baszódhatnak a dolgok. És apák napján ez hatványozottan előjön. És amikor a gyermeked az édesanyjával egy olyan verset mond, hogy a szíved facsarodik belé, és kapsz egy ilyen ajándékot, akkor pláne. Apák napján kicsit összetörtem. De nyilván összeszedem magam, mert egyszerűen nincs más választásom. Aztán bízom benne, hogy főnök is azt akarja amit én.
Végezetül annyit még el kell mondanom, hogy ezt a posztot volt eddig a legnehezebb megírnom. Mire egy ilyennel végzek, addigra át kell olvasnom újra és újra legalább négyszer-ötször. És ez nagyon nem egyszerű. Gyűlölök a problémákról, a nehézségekről írni és olvasni egyaránt. Nagyon nehéz elfogadnom és szembesülnöm vele újra és újra, hogy ezek a dolgok velem történnek. Egyre nehezebben tudok belevinni humort, egyre nehezebben tudom laza hangvételben elmondani azt ami bennem van. Ráadásul kezdenek tök egyformák lenni a hetek, a kezelések, és emiatt már kicsit unom is ugyanazt leírni. El tudom képzelni, hogy ti is unjátok. Nyilván megoldom valahogy ezt is majd, de egyelőre még nem tudom hogyan.
Kíváncsian várom, hogy mi fog történni a következő két hétben. Ha ti is, látogassatok majd vissza, mert valahogy biztosan megírom.
Addig is:
Keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
