KÜZDENI MINDIG, FELADNI SOHA

RÁKTÉRÍTŐ

RÁKTÉRÍTŐ

#28 Túra, túra, tortúra

Egy kicsit féltérden

2020. augusztus 29. - gyorsan1974

Minél jobban húz le a mocsár, én annál jobban kívánkozom kifelé belőle. De minél lejjebb vagyok, annál több a nehézség és annál nehezebb bármit is tennem. A mai vidám kis írásomban szép színes történeteket olvashattok arról, hogy milyen szép is tud lenni az élet. Gyerünk.

A múltkori etap simán zajlott ha jól emlékszem. Azért írom, hogy ha jól emlékszem, mert nem teljesen vagyok biztos magamban. Az a helyzet, hogy a kemo brain abszolút beköltözött az életembe. Látványosan hülyülök. Konkrétan kézzelfogható, hogy néha nehezebben, vagy sehogy sem emlékszem vissza bizonyos dolgokra. Azt mondják, hogy a kemó elhagyása után ez szépen visszaáll. Remélem, mert nagyon hiányzik a régi agyam.

Szóval simán ment. Azaz majdnem. Arra tisztán és kitörölhetetlenül emlékszem, hogy a mellettem lévő ágyon fekvő szakember nem volt egészséges és konkrétan végigköhögte az egész napot, amitől engem a frász kerülgetett. Végig azon paráztam, hogy megfertőz valami szarral. Mondjuk már mindentől parázok. Pedig talán nem kellene. Vagy mégis? A para nem megbénít, hanem óvatossá és körültekintővé tesz. Legalábbis engem. Szóval csak parázok inkább tovább, hehe. Ettől független jogos volt a félelmem, mert két nappal a hazaérkezésem után már köhögtem. Egy nappal később már váladékok jöttek fel a tüdőmből, amihez bónuszként társult egy kis nehézlégzés is. Fel is hívtam a dokibácsit, aki a következőt mondta: Reinhardt úr, ez szinte biztosan valamilyen vírus, remélem, hogy nem korona. Ha belázasodik, azonnal jöjjön be a Honvéd sürgősségire, mert akár veszélyes is lehet. Szuper. Kérdem, hogy mekkora lázam legyen és mennyi ideig, hogy indulni akarjak? 38 celsius, legalább egy órán keresztül. Oké. Ha így lesz, megyek. Nem pont úgy éreztem magam mint aki éppen most érkezett meg a Velencei karneválra, dehát ha egyszer ez van, akkor ez van. Hogy jobb legyen a kedvem, nem sokkal később elkezdett nyomni a mellkasom. Olyan valaki ül rajta érzés volt. Ellenőriztem, senki nem ült rajta. Így ment ez egy pár napon keresztül, viszont hála a Főnöknek, nem lázasodtam be. Azért ez adott némi bizakodásra okot. A mellkasnyomás hol volt, hol nem volt. A váladékfeljövés szépen csökkent, majd elmaradt. A köhögcsélés a mai napig megvan. Valószínüleg ha normál állapotban van az immunrendszerem ebből az egészből semmi nem lett volna. Mondjuk úgy néz ki, hogy azért így is boldogul vele a szervezetem. Szóval mentek a napok én meg már alig vártam a következő hetet, hogy túl legyek a koronateszten és lássam, hogy mi újság van. 

Szépen eljött a szerda, reggel nyolc körül bent voltam és a szokásoknak megfelelően először a covid tesztre jelentkeztem. Most sem várt az ég-világon senki oda, így azonnal be is mehettem. Feldugták mindkét  orromba a pálcikát, majd jött a garatom. Semmi extra. Ezután fel az elsőre, ahol majd húsz percet vártam a vérvételre. Bementem, megnyugodtam, az ügyes néni volt. Odaadtam a kézfejem, majd kis ütögetés, dörzsölgetés után szúrt. Megvolt a véna, de nem jött belőle semmi. Újra vénakeresés, majd újra szúrás. Most jó, szépen elindul a vér. Aztán egyszer csak eláll. Mi a franc van itt? Kicsit tologatja, forgatja a tűt, de semmi. Újra kell szúrni. Harmadszorra sikerült. Úgy nézett ki a kézfejem mint a szita. Néhány óra múlva megérkezett a leletem, csodálatos lett a vérképem. Na nem egy egészséges én vérképéhez képest, hanem a körülményekhez viszonyítva. Pár órával később megjött a mikrobiológiai eredmény is. Covid negatív. Megnyugodtam.

Pénteken a megszokottól eltérően, délután kettő előtt értem csak be a kórházba. Na nem dicsértek meg érte, bár tudták, hogy így lesz mert reggel odatelefonáltam és szóltam. Mondjuk a harminc palacsintától meg a házi kajszi lekvártól rögvest jobb lett a kedvük, hehe. Az a helyzet, hogy próbálom minimalizálni a kórházban eltöltött időt. A kemó már meg volt rendelve, így nem volt lacafaca. Jött a dokinéni, kikérdezett és megvizsgált. Minden rendben. EKG remek, láz nincs. Jöhet a branül. Az egyik legügyesebb nővérke jött, csodásan szúrt meg korábban, így boldog voltam. Valahogy megszokhatatlan, hogy állandóan böködnek. Kérdezte, hogy melyik oldalra kérem. Mondom, hogy a bal karomba, mert a jobb vénáim igencsak megviseltek, meglehetősen fájnak. Hja, majd elfelejtettem. A legutóbbi kemó után több mint egy hétig úgy fájtak és égtek a vénáim, hogy néha azt gondoltam, hogy lecsapom egy bárddal a karom, mert az sem lenne ilyen szar. Szóval elhelyezkedett a szakasszony a bal oldalamra és elkezdte keresni a megfelelő helyet. Nem nagyon talált vénát, így a szokásosnál tovább tartott a kutakodás. Végül a karom belső részén a csuklóm felett tűnt jónak. Szúrt. Én felnyögtem, mert ez nagyon fájt. Azt mondja tolja, tolja, de nem tudja átszúrni a bőrömön. Így érthető, hogy miért fájt. Mondom csinálja nyugodtan, bírom, ne aggódjon. Oké, újra. Csillagokat láttam, de semmi. Kérdem, hogy nincs gond a tűvel? Megnézi, szerinte hibátlan, de azért elővesz egy másikat és újra. Az eredmény ugyanaz, nem megy át. Vert a víz engem is, a nővérkét is. Megegyeztünk abban, hogy keresünk egy másik helyet. Nyomogat, tapogat, keresgél, de csak csóválja a fejét. Egy kis idő elteltével mondja, hogy talán itt. Mehet? Mehet. Keményen megtolja, én azt hiszem, hogy átszakad a karom, de nem. Itt sem megy át a tű. A nővérke jobban kivolt mint én. Azt mondja ilyet még életében nem látott. Muszáj megállni öt-tíz percre, jó lesz nekem is és neki is. Mondom oké. Amúgy tényleg jót tett a tíz perc pihenő, mert érezhetően megnyugodtam, a pulzusom helyreállt, a csatakos izzadás abbamaradt. Jön a nővérke és vele egy másik. Kérdem, hogy ő az erősítés? Igen. Szuper. Visszaül a szakasszony a bal karomhoz és nyomogat, keresgél, tapogat. A különbség az eddigiekhez képest csak annyi, hogy most ketten csóválják a fejüket. A másik nővérke is beszáll a tapogatásba és egy idő után megegyeznek egy helyben. Az első nővérke szúr, végre átmegy a tű, felmegy a vénámba a branül, de egy csepp vér sem jön. A nővérke nem érti mi történik. Egy kis próbálkozás után kihúzza a cuccot és kb feladja. Leül a másik nővérke, forgatja a karom, nézegeti, nyomogatja, majd nem messze a legelső próbálkozástól szúr egyet. Keményen megtolja és sikerrel is jár. Kihúzza a tűt, a branül a helyén és rendesen megindul a vér. Én megörültem, hogy végre rendben vagyunk, vége a tortúrának. De nem, a nővérke megint csóválja a fejét majd azt mondja, hogy szerinte durrdefekt van. Ez kidurrant, Ez kész. Mondom, mi van? Hát szerinte szétdurrant a vénám. Elővesz egy fecskendőt, benyom egy adag sóoldatot és valóban. Úgy dudorodik kifelé a bőröm ahogy megy be a cucc, hogy az félelmetes. Branül ki, erős nyomókötés és ragasztás indul. Kérdem, hogy ez nem veszélyes? Á, szépen helyre fog állni magától. Csodás. A kettes számú nővérke azt mondja, hogy mit szólnék hozzá ha megnézegetné a jobb karom. Mondom oké, de ott vannak csúnyán kinéző és fájó vénák. Lecsekkolja és mondja, hogy látja és azon a helyen valóban nem lehet szúrni. Közben egyes nővérke megint talál egy helyet, kérdezi, hogy szúrhat-e, mondom hát persze, hisz ezért jött létre ez a kiscsoportos foglalkozás. Közben kettes nővérke talál egy helyet  a jobb oldalon ahol szúr, de nem lett oké. Egyes nővérke eközben behatol, kihúzza a tűt, megindul gyönyörűen a vér, de a branül megakad, nem tudja felvezetni a vénámba. Azt mondja egyszerűen nem megy át a műanyag rész a bőrömön. Mondom neki tolja meg keményen, kibírom. De nem, azt így nem lehet. Próbálkozik, és mondogatja, hogy talán így is jó lesz ha rendesen leragasztják. Talán csak magát próbálta győzködni egy kicsit. De mindhárman éreztük, hogy az nem igazán lenne jó. Ugye ha a kemó melléfolyik mert nincs jól bent a branül, vagy éppen a véna durran szét, vagy ereszt át, az nagyon komoly szövet roncsolódással járna, aminek igen csúnya vége is lehet. A kettes nővérke eközben a jobb karomnál matatott, amikor is azt mondja, hogy kér egy utolsó szúrási engedélyt. Csak egyet. Mondom csak bátran, valahol kell találni egy helyet. Szúr, és pillanatok alatt bent van, jön a vér, minden oké. Közel ötven perc küszködés és több mint tíz szúrás után, végül a jobb karomban a könyökhajlatomban landolt a branül. Innen már majdnem simán ment minden. Este fél hétre bennem volt minden. Jön a nővérke, szedi szét a szereléket és közben lemarad egy kis kupak. A vérem meg hopp, elkezd szanaszét spriccelni. A francba, mondja és gyorsan elzárja a branült. A földön, az ágyon, az állványon meg ott a drága vérem. Hív egy takarítót, látom közeledik maszk nélkül. Mondom jajj, csak nehogy így jöjjön ide. Nővérke szó szerint odaugrik, megfogja a szakasszony karját, és mondogatja neki, hogy jöjjön csak velem, jöjjön csak velem. Egy fél perc múlva jön vissza a kedves takarító néni egy szép új maszkkal az arcán. Megnyugtató. Kérem, hogy nézze meg a cipőmet, amit az ágy alatt tartok, hogy nem véreztek-e össze. Megnézi, azt mondja nem. Megnyugodtam. Pár hetes cipő, egy barátomtól kaptam ajándékba, nagyon szeretem. És a cipőt is. Másnap reggel mikor húztam fel, persze ott volt egy-két apró vércsepp. Csodás. Lelövöm a poént, otthon kijött. Megúsztam.

Szombat reggel fél kilenc felé tudtam kicsekkolni, aztán mentem haza mint a gép. Amikor bekanyarodok az utcánkba és meglátom a kisfiam az édesanyjával a házunk előtt, már minden rendben van. Ilyenkor nem fáj semmi, ilyenkor béke van és boldogság. Ilyenkor rák még véletlen sincs.

Annyit még el kell mondanom, hogy féltérdre kerülni nálam nem azt jelenti, hogy nagy baj van, vagy nem bírom, vagy, hogy megrogytam. Annyi van csak, hogy egy kicsit meg kell állnom, nyugalomba kell helyezkednem és egy kicsit erőt kell gyűjtenem. Mert most a hetedik kemó után érzem, hogy egy kicsit kezd nehéz lenni, egy kicsit kezdek fáradni. Nyilván összekapom magam, de valahogy ki kellene tudnom kapcsolni a következő két hétben. Valahogy vissza kéne nyernem a lendületet. De hogy szakadjak el pl. attól, hogy a dokinéni azt monda, hogy ez az érrendszeri károsodás amit a kemónak köszönhetek nem nagyon lesz jobb akkor sem amikor már vége az egésznek? Hogy ne járja át a mindennapjaimat az, hogy tudom, hogy két hét múlva, négy hét múlva és az utána következő alkalmakkor valószínűleg még rosszabb állapotban lesznek a vénáim és mégnagyobb tortúrákat kell átélnem? Nem tudom.

Hogy a következő kemó az utolsó lesz, vagy jön utána még négy azt jelenleg nem tudom. Dokibácsi majd megmondja. De akárhogy is lesz, gondolom izgalmakban nem lesz hiány a következő alkalmakkor sem, szóval két hét múlva várhatóan új poszttal jelentkezem. 

Addig is ha van kedvetek mondjátok el a gondolataitokat kommentben, üzenetben, vagy, csak lájkoljatok, osszátok a blogot. Ahogy kényelmes. Én minden reakciónak örülök.

És keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hodgkin-rak.blog.hu/api/trackback/id/tr2716181842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

privatszf 2020.08.29. 17:36:33

Tarts ki!!! Tarts ki!!! Tarts ki!!! Biztos, hogy irdatlan nehéz, de van ami erőt ad! Ott a csodás családod! Jó ember vagy! Menni fog! Ez egy hullámvasút és hamarosan újra fent leszel!!!
Nagyon jól írsz! Nagyon szorítok!!! Vigyázz magatokra!!!

lizaveta 2020.08.29. 23:10:35

követem a blogot az első bejegyzés óta, és ismeretlenül is átérzem, hogy min mész keresztül.
nagyon sok kitartást kívánok, bár a bejegyzések alapján teljesen egyértelmű, hogy amennyire erősnek lehet maradni egy ilyen helyzetben, azt te maximálisan hozod. le a kalappal és szurkolok, hogy minél hamarabb magad mögött tudd ezt az egészet.

gyorsan1974 2020.08.30. 10:50:08

@privatszf: nagyon szépen köszi, hogy írtál. Igyekszem helytállni :)

gyorsan1974 2020.08.30. 10:51:39

@lizaveta: köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon jól esik. igyekszem mindent megtenni, van, hogy ez eleg, van, hogy nem. Remélem most elég lesz :)
süti beállítások módosítása