Bár a cím arra utal, hogy ráfordultunk 2020-ra, de mielőtt ezt rendesen kibeszéljük, muszáj szót ejtenem egy kis közjátékról néhány nappal Karácsony előttről. Előre is elnézést kérek, hogy erről fogok most írni, de egyrészt a tárgyhoz tartozik, másrészt meg ez nem a Bogyó és Babóca blog. Na nem mintha Bogyóval vagy Babócával baj lenne. Sőt, nekem bejönnek, a fiacskámnak meg pláne. Erről jut eszembe, hogy igen éhes vagyok, még nem is reggeliztem. Mondjuk most nem is fogok, a család még alszik, megvárom őket. Na, el is kalandoztam egy picit.
Szóval, egy hét van kb. a szent ünnepig, amikor is elkezdenek fájni a heréim. Nem csak úgy fájdogálnak, hanem égő érzést érzek, ráadásul mintha két satupofa egyre erősebben préselné őket. Beugrik, hogy hat-hét évvel ezelőtt már egyszer volt ilyen. Akkor kicsit ráfeküdtem az egészséges életmódra és lefogytam majdnem harminc kilót három hónap alatt. Azt hiszem, akkor a szerveim hirtelen nem tudtak mit kezdeni azzal a baromi nagy szabadsággal amit a rengeteg felszabadult helytől kaptak, és emiatt fájt azért itt-ott. Mondjuk elmentem urológushoz a csepeli sztk-ba, mert hát mégis ki kéne deríteni, hogy mi van, vagy mi nincs. Az urológus megvizsgált. Kapaszkodjatok, csak úgy kesztyű nélkül megmogyorózott, majd mondta, hogy minden rendben van. Kérdezem, esetleg egy UH, vagy valami? Ááá, minek az. Viszont ha már itt vagyok, tegyem a homlokom a csempére mert megnézi a prosztatám. Na ezt most nem fogom itt elmesélni. Vissza a jelenbe. Pár nap fájdogálás után a nemzetközi helyzet elkezdett fokozódni, és egyszerűen nem bírtam fájdalomcsillapító nélkül. Diclac 75 mg retard. Azt kell tudni róla, hogy hosszú felszívódású fájdalom és gyulladáscsökkentő cucc, napi kettőnél nem nagyon érdemes többet szedni belőle, mert hosszabb távon gond lehet. Gerincsérv okozta fájdalmakra szoktam eszegetni. Most két napig hatott, utána semmi, hiába szedtem. Az égő fájdalom és a nyomás egyre fokozódik. Mondom, ennek fele sem tréfa, lassan el kell mennem orvoshoz. Különös tekintettel arra, hogy mi van, ha ez a limfómával összefügg, és épp most fordul valami nagyon rosszra. Dehát szombat van, legközelebb csak hétfőn lesz doki, na mindegy kibírom. Eljött a vasárnap, és hát nem bírtam ki. Beuskának (a feleségem) van egy barátnője, aki történetesen nővérkeként dolgozik az urológián. Hol? Az urológián. Nem, nem. Helyileg hol? Hja, a Délpestiben. A Délpestiben. Oké. Az a helyzet, hogy vasárnap ide vagy oda, ő intézkedett, és mindenféle rendelési időn kívűl fogadott egy dokibácsi pár órával később. Mondom, vasárnap. Bementem, kicsit vártam rá, majd megjött. Vizeletminta, sürgősségi labor, nyomkodás, tapintás, ultrahang, prosztata vizsgálat, minden volt. És minden rendben volt. Nincs vírusos vagy bakteriális fertőzés, nincs szervi elváltozás, nincs semmi. Ez most jó hír? Őszintén szólva nem tudom. Mondjuk a dokibácsi sem. Jobban örültem volna, ha kiderűl, hogy felfázás vagy valami hasonló, mert akkor legalább tudom miért fáj. Így maradt a fájdalom és az orvosi tanács, szedjem tovább a Diclacot, ha egy hét múlva sem lesz jobb, menjek vissza. Két nap múlva Karácsony. Fasza. Nade mikor legyenek csodák, ha nem pont éppen ekkor? Két nap alatt radikálisan csökkent a fájdalom. Bőven az elfogadható szint alá, így tökéletes lett az ünnep. És úgy fair, ha leírom, hogy a Délpestiben az urológus doki nagyon kitett magáért. Igazán lelkiismeretesen megvizsgált, tényleg próbált segíteni, ráadásul mindezt akkor, amikor nem bent fekvő betegnek ott keresnivalója nincs. Az hiszem a Délpestinek egyből két pontot is adok most, így az állás, ők, én 2:2. Egy menetben kiegyenlítettek. Köszi Délpesti, köszi dokibácsi!
És akkor jöjjön a hematológia. Az meg mi az? Aki beszól, hogy nincs is olyan, hogy az meg mi az, annak távolról törlöm a gépéről a windowst. Ha linuxot használ, akkor is. Ha macet, akkor meg kétszer. Na szóval, a hematológusok azok a vérrel és az ehhez kapcsolód belső szervekkel foglalkozó szakemberek, akik nem a hentesek és mészárosok. Gyakorlatilag tőlük fogom kapni a fegyvereket. Az én dolgom, hogy elbírjam és jól használjam őket.
Időpont megvan, valamikor január eleje reggel tíz. Nálam a pontosság durván alap, így természetesen jóval háromnegyed előtt érkezem. Így bementem még a Honvéd büféjébe és vettem egy csalamádés vagdaltas szendvicset, egy fél literes vizet, és az egészséges étkezés jegyében egy 0,33-as zéró kólát. Hja, és mindezt kevesebb mint 900 forintért. Megettem a szenyót és azt kell mondanom, baromira finom volt. Olyannyira finom, hogy már szinte vártam a következő alkalmat amikor vissza kell jönnöm a hematológiára és újra vehetek belőle, pedig még az első találkozás sem volt meg. Felballagtam a második emeltre és megláttam azt amit senki nem akar meglátni. Nem nekem volt tízre időpontom, hanem nekem, és annak kb negyven másik embernek. Megdöbbentően sokan voltak. És kiderült, hogy érkezési sorrend van elvileg. Bár a dokibácsi tudott róla, hogy jönni fogok, így reménykedtem abban, hogy csak nem kell végigülnöm a sort. Elkezdtek peregni a percek, negyedórák és felek, de nem történik semmi. Nem indul a rendelés, dokibácsi sehol. Kettőkor van egy tárgyalásom. Értem én, hogy mindenképp kell a vizsgálat, de a munkámat is jól el kell végeznem, elvégre ebből él a család. Felhívom a dokibácsit, mondja, hogy még fent van az osztályon, de rögvest jön. Nem türelmetlenkedem, nyilván nem azért nem jön mert nincs kedve. Aztán megint csak telik az idő, lassan már egy óra van. Ott vagyok már több mint három órája, és kikészít ez a várakozás. Nem, nem azért amiért korábban kikészített volna. Nem azért, mert alapvetően nem vagyok túl türelmes fajta. Az a nagy helyzet, hogy folyamatosan hallom az ott lévők panaszkodását, tolják egymásnak a szomorúbbnál szomorúbb történeteket, a pozitivitásnak a legapróbb szikrája sincs jelen. És ez ragad rám is. Egyre erősebb a betegségtudatom, egyre jobban érzem a félelmet, egyre magányosabb vagyok. Borzasztó érzés volt. Nade felhívom újra a dokit, mondom neki, most már nagyon szorul a hurok, és el kell mennem, mert megbeszélt ügyféltalálkozóm van, és pont. Jó fej volt, félretette a dolgait és perceken belül lent volt. Beszéltünk pár szót. Javasolta, hogy menjek el, csináljam meg a dolgom és ha visszaértem kopogjak be és soron kívül fogad. De mindenképp menjek vissza, mert legalább a vért le kéne venni, mert nagyon kellenének az eredmények. Mondom oké, igyekszem. Fél öt felé értem vissza, még mindig több mint tíz ember volt, a labor már bezárt. Persze nem kopogtam, vizsgálat alatt nem akartam zavarni. Rövidesen kijött aki bent volt, majd kijött a dokibácsi is, és kikérdezett gyorsan mindenkit, hogy ki miért jött, majd felállított egy sorrendiséget. Javasoltam, hogy menjen be először az az anyuka, aki akkor jött amikor én, és azóta is ott várt egy négy éves forma kislánnyal. Erre kiakadtak a nagyonöregek akik már reggel nyolctól, kilenctől vártak. Mondjuk azért valahol megértem. Volt aki kijelentette, hogy őt nem érdekli senki, most ő bemegy. Erre a doki azt mondja, ha ő bemegy, ő meg bezárja a rendelést és elmegy. Egyébként ez az ő rendelése, hadd döntse már el, hogy kit mikor akar megnézni. Erre kb mindenki csendben marad, majd hirtelen átváltottak megértőbe és támogatóba. Nagyon érdekes volt a csoport dinamikája. A doki nekem itt kezdett el szimpi lenni, bírom ha valaki határozott. Bement az anyuka, utána egy reggel nyolcas delikvens. Eközben meghallgattam kint, hogy itt mindig ez van, néha még konkrétan össze is verekszenek azon, hogy kinek van joga előbb bemenni. Őrület. Nade harmadiknak sorra kerültem. Dokibácsival alaposan átbeszéltünk minden előzményt, minden tünetet, iszonyat alaposan megvizsgált, majd közölte, hogy ki kell venni az egyik megnagyobbodott nyirokcsomómat. Mondjuk nem gyógyító, hanem feltáró céllal. Kell a szövettan miatt, hogy pontosan lássuk mivel is állunk szemben. Azonnal fel is hívott egy sebész főorvost házon belül, aki másnap reggel fogadott is. És mindezt úgy, hogy alapvetően nem tartozom a Honvédba, el sem kéne látniuk. A dokibácsi azt mondta, hogy lesz ami lesz segít felállítani a diagnózist, aztán majd meglátjuk a kezelést hol és hogyan tudjuk csinálni. Van jó ismeretsége a SOTE-én, ahova egyébként tartozom. A kezelésekről annyit, hogy alapvetően hat széria csökkentett intenzitású ABVD kemo vár rám. Hat ciklus, azaz hat hónap, kéthetente egy alkalom, kórházban fekvős verzióban. Fincsi. Nade hátra lenne még a vérvétel, a labor viszont bezárt. Hát felhívott a dokibácsi egy nővért az osztályon, és megkérte, hogy vegyék le ott a vért és küldjék el a laborba ők. Nem semmi. Így miután elköszöntünk, felmentem az ötödikre, levettek egy fél hekto vért, és ezzel vége is lett az első honvédos napomnak.
Csak, hogy jól érthető legyen, hogy miért olyan nagy dolog, hogy itt és így kezelnek. Ha a normál procedúrát követném, lehet, hogy még mindig arra várnék, hogy legyen időpontom a Délpestibe UH-ra, esetleg FNAB-ra. Vagy már meglenne az időpontom valamikor márciusra. Ha meg már azon túl is lennék, mindenhol csak várnék az időpontra a hematológiára, majd a sebészetre, majd a ct-re és így tovább. Félek attól, hogy a hagyományos úton lényegesen kevesebb eséllyel vehetném fel a harcot az időtényező miatt. PRO TIPP: ha ilyen helyzetbe kerülsz és van lehetőséged ismeretséget megmozgatni, ne szégyenlősködj, az életedről van szó.
Következő posztban elmesélem a műtétet, teszek fel képet a kioperált mirígyről is. Készüljetek, kemény lesz.
UPDATE: Kövesd a blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg!
