Mindenekelőtt az van, hogy a december végi posztomban azt írtam, hogy pár napon belül jelentkezem az utolsó posztommal, de végül mégsem így történt. Annyi van, hogy nem tudtam és még most sem tudom megírni. Egyszerűen még nem megy.

Viszont egyre többen írnak, érdeklődnek, hogy mi van velem. És amellett, hogy ezek igen jól esnek, emlékeztetnek is arra, hogy adósságom van veletek szemben. Legutóbb ma kaptam a Facebookon egy kommentet, idézem: "Muller Cecilia ma nagyon rank ijesztett. Rogton idejottem de latom minden rendben! Kitartas". Hogy mi van Ceciliával? Mit ijesztget az a drága asszony? Fogalmam sincs. Mondom magamnak, gyorsan elolvasom az operatív törzs mai jelentését, hátha abban lesz a megfejtés. És BINGÓ! Így legyen ötösöm a lottón. A következő parádés mondat tárult elém közvetlen a jelentés elején, szintén idézem (index.hu): "Az országos tisztifőorvos ismertette, hogy az elmúlt 24 órában 54-en haltak meg, és kitért arra is, hogy a koronavírus-járvány tegnapi legfiatalabb áldozata egy 46 éves Hodgkin-kórban szenvedő férf" Hm. 46 év, stimmel. Hodgkin-kór, stimmel. Férfi, stimmel. Viszont én még élek. Hála Istennek. Bár ettől a betegségtől mocskosul parázom a mai napig, majd erre is kitérek kicsit később. A kommentelőnek pedig a hírről én ugrok be elsőnek, és jön, és érdeklődik, és ír. Törődik. Ez volt az a rúgás ami végül a gép elé repített és arra késztetett, hogy életjelt adjak magamról. De higgyétek el nekem, hogy nem a nemtörődömség, nem a lustaság, vagy nem a motiválatlanság volt az ami miatt nem született még meg az utolsó posztom. Hanem, ááá. Inkább előtte arról, hogyan találkoztam Johnny Deppel múlt pénteken. Mondjuk sehogy. De egyszer megkaptam azt a kritikát, hogy ugyan tök jól írok, de nem eléggé clickbaitek a posztjaim címei. Én ezen elgondolkodtam és azt kell mondanom, hogy igaz volt a megjegyzés, így most változtattam, fejlődtem. Remélem jól csinálom, hehe.

Na de vissza ahhoz, hogy miért nem írtam még meg azt a bizonyos utolsót. A válasz egyszerű. Hiába vagyok túl a kezeléseken még nincs itt az ideje, mert egyszerűen még nincs vége. Március 23-án reggel nyolcra megyek a petCT-re, ahhoz képest kb. egy héttel később tudni fogom, hogy mi van, vagy éppen azt, hogy mi nincs. Tudni fogom, hogy meggyógyultam-e? Na azt mondjuk pont nem. Maximum azt, hogy van-e bennem látható rákos aktivitás vagy nincs. A petCT a milliméternél apróbb rákos sejteket, elrendeződéseket nem látja. Így ha nem is világít a leletem (negatív lesz), az nem jelenti azt, hogy meg is gyógyultam. De mégis, egyelőre egy ilyen negatív lelet jelentené az életet, a mindent. Úgy várom ezt mint a messiást. Aztán a következő lépés az, hogy imádkozzunk azért, hogy az előttem álló két év szintén eseménymentes legyen, a negyedévenkénti kontrollok szintén negatívak legyenek. Aztán már csak a következő három évet kell kibekkelni. Ha ez is megvan, akkor hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítanak majd, bár a hematológiai rákok esetében igazából tíz év tünetmentesség után lesz orvosilag gyógyult a paciens. Legalábbis a júeszéjben és sok nyugat-európai országban. Igazából a fentiek fényében elképzelésem sincs arról, hogy mikor merek majd hátradőlni és mikor merem majd azt mondani, hogy én győztem, legyőztem. Hogy mikor jön majd el az, hogy október másodikán én is ünnepelni tudjak majd, ünnepelni tudjam majd a ráktúlélők világnapját. Lesz egyáltalán ilyen? Most még nem tudom, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ha el is jön majd ez a nap, az egészen biztosan nagyon nem mostanában lesz. Sok (ex)rákos emberrel beszélgetek, beszélgettem, olvasom a blogjaikat, posztjaikat és nem tudom felfogni, hogy képesek pezsgőket bontani, hogy képesek önfeledten ünnepelni, hogy képesek azt mondani, hogy legyőzték a rákot a kezelések utáni első-második negatív eredmény után? Persze értem, hogy örülnek, alappal örülnek, kurvajó hírt kaptak, én is örülni fogok ha ideérek. De nem annak, hogy győztem, mert nem érzem, hogy győztem. Még nem. Ne értsetek félre, nem ítélkezem, nem megmondóemberkedni akarok, főleg nem beledumálni akarok más életébe, de egyszerűen csak tényleg nem értem. Ha márciusban negatív lesz a leletem, az a legjobb és legfontosabb hír lesz amit kaphatok majd. Majdnem mindennél fontosabb. De ez nem fog többet jelenteni, minthogy az első komoly akadály megvan, és ugyanakkor van esély arra, hogy átfutottam a célvonalon mégha nem is tudok róla. De, hogy így van-e, az csak nagyon sok év múlva fog kiderülni. Remélem kb érthető, hogy mit szeretnék elmondani nektek. Nem arról van szó, hogy a rettegés járja át a mindennapjaim, vagy negatívan állnék a dologhoz. Sőt! Egyszerűen csak arról van szó, hogy józannak kell maradnom és, hogy kicsit kívülről, tárgyilagosan kell néznem a helyzetem és az állapotom. A fontos meccseken is csak akkor merek igazán önfeledten örülni amikor már lefújták a meccset, vezessünk időközben akárhány góllal is. Értitek, amikor már visszafordíthatatlanok a dolgok. Szóval szűk két hónap múlva petCT, szorítsatok, imádkozzatok értem, ki-ki miben hisz, vagy mi áll hozzá közelebb. Szükségem van rá.

Egyébként jól vagyok. Kifejezetten jól. Fizikailag és lelkileg egyaránt. Bár aki végigkísért az elmúlt szűk egy évben az tudja, hogy ez utóbbival sosem volt igazán probléma, bármi is ért, kellőképpen masszív és humorral teli voltam, hehe. A fizikai része persze más tészta. Most már nem kétszázötven a pulzusom ha felkelek a kanapéról, hogy kimenjek a konyhába egy kis rántottahúsért. A kemoterápia alatt leadott kicsit több mint tíz kilóból visszajött kb. három, egészen kis csinos vagyok. A hajam, szakállam és egyébb szőrzetem úgy nő mint a bolondgomba, sokkal gyorsabban mint a kemó előtti időkben. Fasza. A mosolyom kacér, a bőröm selymes és pirospozsgás, a szemeim ragyognak. Mi kell még? Hehe.

Annyi történt még, hogy nemrégiben elmentem egy szerológiai (vagy mi a pöcs a neve) vizsgálatra, ahol egy vérvétel után meg tudják mondani, hogy mennyi antitest van a véremben, mennyire vagyok védett a koronafertőzéssel szemben. No jelentem, a szükséges érték a béka segge alatt van kb. három méterrel, a lelet szerint a védettségem konkrétan nulla. Annak ellenére nulla, hogy októberben-novemberben ugye átestem rajta. Konzultáltam dokibácsival aki mondta, hogy nagyon nem kell csodálkozni ezen, mert egyrészt valószínűleg nem is alakult ki igazi védelem, másrészt meg ami lett is az hamar eltűnt a Rituximab miatt. Egyébként ez a Rituximab annyira kipucolta az immunrendszerem, hogy még a gyerekkori oltásaimat is elfelejtették az emlékező sejtjeim. Áprilisban kell mennem először az oltóközpontba, ahol majd meghatározzák, hogy milyen ütemezésben fogom újra megkapni az életem során eddig kapott védőoltásokat. Legalábbis azok közül a fontosakat. Csodás lesz.

A fentieken kívűl olyan említésre méltó dolog nem történt amit most hajlandó lennék megírni. Következő poszt nem tudom, hogy mikor lesz, de az biztos, hogy a pet eredményét megírom bármi is lesz. Ha valaki érdeklődni akar, tegye bátran, ahogy eddig is, ezután is fogok válaszolni, ne adj Isten még akár írni is valamit.

Most így végigolvasva a posztot, olyan utolsó poszt érzésem van. Persze no para, ez nem az volt, de simán elment volna annak. Főleg ha egy kicsit még fényeztem is volna magam, hogy mekkora harcos vagyok, meg mekkora semmiség volt ez az egész, meg egyébb ilyen faszságok. Ezeket majd a következőben olvashatjátok, hehe.

Egyelőre érjétek be légyszi ennyivel, meg azzal a képpel amit csatolok magunkról a barátság kedvéért. BUÉK, hehe!