Lassan egy hónapja nem írtam, legalább is ezt hiszitek. Történt ugyanis, hogy kb két hete megírtam a csodálatos sugaras posztot, aztán egy óvatlan mozdulattal kitöröltem az egészet. Természetesen a szerkesztő részen a vissza gombbal helyre tudtam volna állítani, de mellényúltam, így végleg elveszett. Pedig milyen jó írás volt. Tele akcióval, cselszövéssel, romantikával és szerelemmel. Bár lehet, hogy egy kicsit túlzok, hehe. Na de a lényeg, hogy mostanra tudtam összeszedni magam és újra nekiállni. Íme.

A múltkori próbálkozásomhoz képest annyi változás mindenképpen van, hogy december 22-én megkaptam az utolsó sugarat is és ezzel gyakorlatilag lezárult a rák elleni küzdelmem. Legalább is remélem, hogy lezárult és remélem, hogy én győztem. Bár erről majd a következő egy-két hétben kifejtem a gondolataimat, ez a poszt inkább szóljon a sugárkezelésekről. Ahogy talán az előző posztomban írtam, nem az alagsorban, hanem a kettes épület tetején, a  külső lépcsőn felmenve található Unique besugárzóban kaptam a kezeléseket. 

Nagyon, de nagyon örültem ennek, ugyanis itt nincsenek egymás hegyén hátán besugárzók és rendelők, hanem csak ez az egy. Ennek megfelelően normál üzemben nincs is egy halom ember a váróban. Ugyanis az van, hogy tíz perces időbeosztásokkal jönnek a népek kapni az áldást ezért jó esetben egy, jobb esetben egy ember sincs a váróban rajtam kívül. A mostani pandémiás időkben pedig ez kiemelten fontos ugye.

Az elmúlt majd egy hónapban tizenhétszer fordultam meg itt, tizenhétszer hatolt át rajtam a gyilkos sugár. Az egész egyébként gyakorlatban a következőképpen néz ki. Az első alkalommal gyorsan letisztázták velem az alapokat, majd megkérdezték, hogy milyen időpontban szeretnék jönni. Mondom ha lehet minél később, lehet akár este nyolc-kilenc környéke is. Tudni illik az a helyzet, hogy meglehetősen sűrűn jön közbe valami ami napközben komoly torlódásokat és ezzel együtt még komolyabb várakozásokat tud eredményezni. Technikai hibák relatív sűrűn előfordulnak, aztán napközben jönnek a mentők is és folyamatosan hozzák a sugarazandó pácienseket, ilyesmi. Ennek következtében összegyűlhet tíz-tizenöt ember is és az már több szempontból sem oké. Ráadásul a parkoló helyzet is katasztrófa napközben, este talán egy picit könnyebb. És persze arról nem is beszélve, hogy így egyetlen percet sem kell kiesnem a munkából, nem kell a sugár miatt a szabadságaimat “elégetnem”. Mint utóbb kiderült, megkaptam a lehető legkésőbbi időpontot, így minden nap 18:40-re kellett érkeznem. Persze igyekeztem minden alaklommal úgy elindulni otthonról, hogy negyed körül már az utcában legyek, mert ha nincs parkoló és köröznöm kell, akkor az relatív sok időt elvesz, késni pedig nem késhetek ugye. Emiatt legtöbbször az történt, hogy legkésőbb félkor, vagy még előbb már a váróban voltam. 

És itt most teszek egy kis kitérőt, remélem elnézitek nekem. Merthogy az elmélethez képest milyen a valóság? Ha volt torlódás ha nem, az utolsó hetet kivéve elég sokszor előfordult, hogy volt ott három-négy hölgy, akik mind a mellrákkal, illetve annak ilyen-olyan formájával küzdöttek. És hiába voltak már túl az aznapi kezelésükön, szépen bevárták egymást és beszélgettek. Többször még akkor is ott ültek amikor már én is kész voltam és indultam hazafelé. Nagyon fura ott ülni köztük és hallani ahogy ugyanazokat a dolgokat mesélik egymásnak, ugyanúgy latolgatják az esélyeiket, ugyanúgy próbálnak meg védekezni a betegségük, a kezelések mellékhatásai ellen. Látni és érezni, hogy van közöttük egy láthatatlan kötelék. Értik egymást, figyelnek egymásra, bátorítják a másikat és mindannyian ugyanúgy reménykednek. Ültem, hallgattam és néztem őket. Volt az egésznek valami végtelenül szomorú hangulata. Erősnek látszanak, erősek próbálnak lenni, de mégis csak törékeny nők. Törékenyek, de olyan dologgal kell kőkemény küzdelmet folytatniuk, amiről szerencsésebb embertársainknak elképzelésük sem lehet. Nem bírom ezt, rosszabbul érint mint a saját bajom. Ó és a hajuk. Mindnek szép szőkésbarna haja van, mindnek olyan vállig érő vagy kicsit rövidebb. És szépek. Tényleg szépek. Látszik, hogy adnak rá, hogy ápolják, hogy rendszeresen járnak a fodrászhoz. Aztán egy-két nap múlva leesett, hogy mindnek parókája van. Az egyszerű férfiszememnek ez itt nem tűnt fel, irtó hülyének éreztem magam. Ezzel együtt még szomorúbb lett az egész. Aztán ami baromira lesokkolt még az az, hogy egyetlenegy sem volt köztük aki talált a mellében egy csomót aztán rohant az orvoshoz, vagy rákszűrésre és elkezdődött volna a kezelésük. Az egyikük felfedezte a csomót a mellében, majd pár hét múlva elment a háziorvosához aki megkérdezte tőle, hogy fáj-e. Azt mondta a hölgy, hogy igen. Erre a doki azt felelte, hogy az jó jel, a mellrák nem fáj, ne aggódjon. Felírt neki egy gyógyszert, hogy egyrészt attól majd biztosan elmúlik, másrészt meg nem is fog fájni. Ez valamikor tavasszal történt. Karácsony előtt nőtt hirtelen a csomó és lett fájdalmasabb. Ehhez képest következő februárban ment szakorvoshoz, ahol persze kiderült, hogy rák. És még csak idén karácsony előtt ért oda, hogy sugárkezelés. A másik hölgy céges általános orvosi szűrésen járt és ott nézegette az ultrahangos doki hosszan a mellét. Azt mondta a hölgynek, hogy lát valamit, de igazából az egy semmi, de azért kontroll alatt kell tartani és fél év múlva rá kell nézni. Na nem telt el az a fél év amikor ez is nőtt egyet. A hölgy persze ekkor már megijedt és elment egy szakorvoshoz ahol persze szintén beigazolódott a rák. Mindegyikük ilyen vagy olyan okok miatt késlekedett fél évet, egy évet. Én nem tudom hibáztatni őket. Megbíztak egy háziorvosban, egy uh-s dokiban, vagy a harmadik a gyógyszeres ismerősében. Talán én is ugyanígy tettem volna a helyükben. Mint ahogy egyébként én sem mentem orvoshoz amikor lett egy pici csomó a combomban. Mi a szarnak? Az csak egy kis csomó a combban. Most már persze másképp tennék. De a mellrák az nem viccel. Ott minden hét, minden nap számíthat. Szóval ha bármit érzel, ne hallgass senkire. Se barátra, se ismerősre, se háziorvosra, se korábbi rákosra, senkire. Csak menj el és szűresd le magad. Az életedet mentheti meg. Jajj, majd elfelejtettem leírni. Az egyik este az egyik hölgy kérdezte a többieket, hogy hol van az a másik hölgy (sajnos nem emlékszem milyen nevet kérdeztek, bár úgy sem írnám le), mert már nagyon régóta nem látta, pedig együtt kezdtek valami kísérleti programot. A válasz sokkoló. Elutasította az alternatív kezelések miatt a kemoterápiát és jó eséllyel emiatt áttét képződött valamelyik szervében és, és nem folytatom. A másik nagyon megrázó eset az volt amikor az egyik hölgy telefonon beszélt valakivel, majd miután letette mondta többieknek, hogy a lánya volt. Neki nem rég lett vége a kezelésnek. Kb egyidőben kaptak mellrákot. Felfoghatatlan. Áh, térjünk inkább vissza a kezelésemhez.

Szóval ott ücsörgök, várakozok, néha beszélgetésbe elegyedek a hölgyekkel, aztán egyszer csak hallom a hangszóróból, hogy 61/A. Ez én vagyok. Bemegyek az ajtón, köszönök, majd hangosan bemondom a nevem. Ezután belépek egy szűk öltözőbe ahol alsónadrágra és pólóra kell vetkőznöm, majd csukott ajtónál várakoznom amíg meg nem hallom a nevem. Óra, szemüveg, ilyesmi maradhat rajtam. Kijön az előző páciens, majd szólítanak. Bemegyek a besugárzóba, beazonosítanak, majd felfekszem a gép mozgatható asztalára, felhúzom a mellem fölé a pólóm és lehúzom a szükséges mértékig az alsónadrágom. Ezekre ugye azért van szükség, hogy jól láthatóak legyenek a rám tetovált jelzőpöttyöcskéim. Betolnak a térdeim alá egy rögzítő párnát, majd a pontok segítségével beállítanak a kellő pozícióba majd kérik, hogy ne mozogjak, mert milliméter pontossággal állítanak be. És higgyétek el nekem, ha itt azt mondják, hogy ne mozogj, nem fogsz mozogni ha fene fenét eszik is, akkor sem. Köszönöm és jó munkát hölgyek. Ezen mindig kuncognak. A gép egyébként kb így néz ki.

Mielőtt elindul a sugár a mennyezetre szerelt lámpák zöldről sárgásra váltanak. Ezután egy másodperc múlva pirosba borul a helység és elindul az áldás amit egy trafózúgáshoz hasonlítható hang kísér. Meglehetősen hangos, de nem para. Az első lövés az kevesebb mint egy másodpercig tart. Ezután a fej elindul balra lefelé, majd pontosan vízszintesen megint egy egy másodperces lövés következik. Ezután egy kis asztal igazítás távolról, majd a fej majdnem függőlegesen alám kerül és egy kb tizenöt másodperces etap következik. Ezt követően felülről és balról átlósan egy húsz, majd felülről és jobbról átlósan egy huszonöt másodperces sugarazás jön. Ennyi. Ezután a fej visszaáll függőleges helyzetébe, én meg elkezdem visszahúzni a pólóm és az alsóneműm. A hölgyek bejönnek, én megköszönöm a kezelést, majd usgyi. És hogy mit érzek eközben? Néha előfordult, hogy éhes voltam, egyszer pedig viszketett az orrom, hehe. És mind a tizenhét alkalommal majdnem pont ugyanígy történtek a dolgok. Két esetben volt annyi, hogy napközben nagyon feltorlódtak az emberek és még estére sem egyenesedett teljesen ki a rend, így várnom kellett kb egy-egy órát. Egyszer pedig előttem adta meg magát a gép, de gyorsan jött egy technikus és öt perc alatt helyreálltak a dolgok. Azt hiszem ennyi bőven belefér. Annyit még mindenképp el kell mondanom, hogy itt is baromi kedves volt mindenki. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Mosolyognak, kedvesek, barátságosak. Ők is rácáfolnak a magyar egészségüggyel szembeni előítéletekre, legalábbis ebből a szempontból mindenképp.

Mellékhatások. A főorvos úr nem számított sok mellékhatásra. Kiemelte az esetleges időszakos vagy rossz (jó) esetben végleges meddőséget, a bőrpírt vagy bőrgyulladást és a hasmenést. A nemzőképességről nem tudok nyilatkozni, de a bőröm még csak nem is pirosodott. A hasmenés? Na az olyan amilyen még korábban sosem volt. Nem részletezem, elég fos érzés, hehe. A mellékhatások és szövődmények egyébként nagyon változóak. Nem csak azon múlik, hogy ki mit bír, hanem azon is, hogy mely szerveket és mekkora mértékben éri a sugár. Nekem, hála Istennek és a fizikusoknak gyakorlatilag meg tudták úgy oldani a besugárzást, hogy nem ér létfontosságú szervet, csak a bélrendszerem egy részét. Nyilván azt sokkal jobban megviseli az egész procedúra kinek lövik a tüdejét, fejét, egyébb szerveit. Ott borzasztó kemény dolgokat lehet átélni. Őszintén szólva nekem eddig ezzel a hasmenéssel együtt sem volt megterhelő a dolog. Aztán, hogy később mi lesz azt persze nem tudhatom. Talán köztudott, hogy a sugárkezelés évtizedes távlatban rákot okozhat és igen gyakran okoz is. Azt már kevesebben tudják, hogy minden sugaras képalkotó eljárás növeli a késői rák kialakulásának a kockázatát. A fogröntgentől kezdve a CT vizsgálaton át a mammográfiáig bezárólag minden. Olvastam pár cikket a témában, köztük az amerikai rákszövetség kutatásait is, amiben jól kimutatható volt tízenéves távlatban, hogy mennyivel nagyobb arányban lettek rákosak azok akik évente többször estek át panorámaröntgenen, vagy több ct vizsgálaton azokhoz képest akik esetében ezek száma nulla, vagy ahhoz közeli. Ha jól emlékszem, például egy évben két fogröntgen 16%-kal növeli a később kialakuló rák kockázatát. És ez csak két szaros fogröntgen. Mondjuk a megdöbbentő itt az volt, hogy az orvosok többsége sem nagyon van tisztában ezekkel a kockázatokkal és igen "könnyű kézzel" írják ki ezeket a vizsgálatokat. Hogy hazánkban ez hogy néz ki azt persze nem tudom.

Arra gondoltam, hogy megmutatom nektek, hogy mit jelent egy sugárkezelés az én esetemben. Tudni kell ehhez, hogy az elnyelt sugár mennyiségét Gray-ben (Gy) szokás megadni. Azért nem a besugárzott mennyiséggel, hanem a szervezetet ért dózissal operálok, mert minden anyag más és más mennyiségű sugarat "nyel el", így sokkal jobban összehasonlíthatóak az adatok. Az én esetemben alkalmanként 1,8 Gy, míg összesen 30,6 Gy sugárterhelést kapok. Az alábbi táblázatban néhány kezelés általi sugárterhelés értékek láthatóak.

Jó látható, hogy egy hasi röntgenhez képest kb. huszonkétezerszeres (x 21.857), de még egy kismedencei CT-hez képest is kb ezerkétszázszoros (x 1.224) sugárterhelést kapok. Ez megdöbbentően sok. Legalábbis nekem biztosan. Ha az alapfelvetés az, hogy a sima röntgen és CT is növeli valamelyest a késői rák kialakulásának esélyét, akkor el lehet képzelni, hogy ez a sugárterhelés mekkora kockázattal jár. Arról nem beszélve, hogy eddig is kaptam és ezután is egy jó ideig kapni fogom az egész testes pet CT-ket diagnosztika és utánkövetés miatt. Fincsi? Nem. Para? Naná. De nincs mit tenni. Az azonnal gyógyulás érdekében vállalni kell a későbbi esetleges nehézségeket, bajokat. Egyelőre a rák gyógyítása még nem tart ott, hogy biztonságos, szövődményektől mentes de eredményes kezelést lehessen kapni. És én még bőven a szerencsésebbek közé tartozom, sokan kapnak nálam sokkal durvább kemót, sokkal több sugárkezelést. És sokaknak ez nem is a gyógyulást, hanem csak néhány plusz évet jelent.

Na jelenleg itt tartok. Baromi erősnek és fittnek érzem magam. Olyan formában vagyok, mint az elmúlt években biztosan nem. Legalább is így érzem. Vettem egy bringát, nekiállok tekerni, mert kell valami mozgás. Megpróbáltam futni, de nem nekem való. Valahogy mindig az van bennem, hogy minek szaladgál az akit nem kergetnek? Hehe. Remélem a bringa könnyebben fog menni. A kezelésekről meg annyit, hogy nem gondolom, hogy ne lett volna elég a kemó + immunterápia + sugárterápia. Abszolút arra számítok, hogy negyed év múlva kapok egy negatív pet-et. Onnan kezdve meg két évig negyed, majd öt évig fél évente fogok kontrollra járni. Legalább is így rémlik. Ha nem, majd pontosítok.

Mi lesz a bloggal? Pár napon belül tervezek írni egy összefoglalót amiben összeszedem a gondolataimat, azt ami az elmúlt egy évben történt és talán teszek bele egy kis fotóalbumot is a magam mögött hagyott évből. Igyekeztem helytállni, igyekeztem példát mutatni, igyekeztem másoknak is segíteni, talán egy kicsit utat is mutatni. Azt hiszem nem vallottam szégyent egyikben sem. A blog elején tett vállalásaimat szerintem maradéktalanul teljesítettem. Így könnyen írom le, hogy még egy poszt és vége. Remélem végleg vége. 

Boldog Karácsonyt és Új Évet Kívánok mindannyiótoknak!

Szóval kb egy héten belül jön a reményeim szerinti utolsó poszt. Addig is olvasgassátok újra a korábbiakat ha van kedvetek, köztük például azt amikor elmesélem, hogyan jutottam végül dél körül hozzá a jól megérdemelt reggeli szendvicsemhez. ITT.