Per pillanat az óriási várakozás kellős közepén vagyok, így gyakorlatilag nem történik semmi, legalábbis az apró-cseprő dolgokat leszámítva. Ezért megpróbálom kicsit összeszedni a gondolataimat és leírni, hogyan reagálnak a betegségemre a munkahelyen, a családban és a baráti körben. Bár nem is tudom, hogy van-e olyanom, hogy baráti kör, lévén, nem nagyon szeretek barátkozni, ezért inkább maradjunk csak az ismerettségi körnél, hehe. Ezen túlmenően azt is megpróbálom megfejteni, hogy ki, mit és miért tesz, vagy nem tesz, és azt amit tesz, vagy éppen nem tesz, azt miért teszi, vagy éppen nem teszi. Mi van? Bonyi? Az. Nem baj, majd kibogozzuk. Minden posztom erősen szubjektív, ez is az lesz. Mit mond a feleség a friss férjecskéjének a lakodalomban a torta előtt állva? Vágjunk bele! Hát akkor vágjunk bele.

Kezdjük a dolgot a melóhellyel. Meglehetősen szeretem a munkahelyem, a munkám, elég jó is vagyok benne. Mondjuk majdnem írtam, hogy azt hiszem, de álságos lett volna, mert tudom, hogy így van. Egy német bankcsoportnál dolgozom, vállalati finanszírozással foglalkozunk elsősorban. Sok mindent szeretek benne, de egy dolgot ki kell emelnem. Megvan az igazi multi háttér, az igazi multi környezet, az igazi multi körítés, de ugyanakkor a magyarországi kirendeltség ezen részlegén mindösszesen kilencen dolgozunk csak, így megkapom a kis családi cég érzetét is. Ez több minden mellett azzal jár együtt, hogy lényegesen szorosabb a kapcsolat, többet tudunk egymásról, többet is foglalkozunk egymással. Bátran mondhatom, hogy alapvetően többek is vagyunk egymásnak mint egyszerű kollégák. Legalábbis ezt általános igazságnak elmondhatjuk még akkor is, ha természetesen ez nem minden esetben, vagy párosításban van így. Ennek megfelelően az én állapotom is teljesen másképp érinti az ittenieket, mint ahogy az előző munkahelyeimen, a nagy multikban érintette volna a kollégáimat. Ezért itt másképp is kell kommunikálni mindent.

Bár őszintén szólva nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit és hogyan mondjak el. Egyrészt azért, mert a szorosabb kapcsolat miatt akár komoly mértékben is befolyásolhatja a kollégák hangulatát, mindennapjait, akár a munkájukat is egy ilyen infó, ami ráadásul nem csak egy egyszeri történés, hanem konkrétan beköltözik a mindennapjainkba, ami jó sokáig itt is lesz velünk. És ha ez így fog történni, mi lesz arra a reakció? Mi lesz az én reakcióm? Mi lesz a munkáltatóé? Nem egyszerű kérdések. Aztán ott van az a tényező is, hogy ez nekem egy óriási ugrás az ismeretlenbe, pontosan nem is tudom, hogy mi vár rám, így azt sem tudom igazán, hogy mennyire fogja befolyásolni ez az egész a munkám, az eredményességem, a helytállási képességem. Mi van ha nagyon? És ha így lesz és én nem beszélek a dolgokról amíg lehet, hogy fog alakulni az én megítélésem, milyen helyzetekbe kerülhetek? És mi van, ha majd jönnek a rossz hírek, hogy csináljam, hogy ne lássák rajtam? Hogy csináljam, hogy ne hasson ki az aznapomra? Ezek sem könnyű kérdések. Aztán ott van az is, hogy a magammal szemben támasztott saját elvárásaim sincsenek alacsonyan, elhihetitek. Hogy feleljek meg azoknak? Ha nem sikerül, majd magamnak is magyarázkodjak? Nem, én nem nagyon vagyok az a magyarázkodós fajta. Aztán van még egy dolog. Én eléggé bele szoktam állni mindenbe, eléggé meg szoktam mondani a frankót, nem nagyon szoktam maszatolni, kenegetni, bullshitelni. Most legyen ez másképp? Nem, nyilván nem lesz. Így aki arra tippelt, hogy kb az elejéről kezdve beleálltam a dologba, az nem, hogy nem téved, de nyert is egy pár Unitra hangszórót. Átvehető nálam személyesen, egy meleg kézfogás és ölelés kíséretében. Ja, hogy mostanában nem fogdosunk, nem ölelkezünk, mert járványveszély van? Bocsi, akkor vissza minden. Nincs Unitra.

Szóval elég korán elmondtam bent, hogy mi van, bár egy kis felépülési ideje volt a dolognak. Azt hiszem Zs-vel beszélgettünk először a konyhában, hogy van egy kis csomója a lábán de semmiség, meg hú nekem is, és megnézetem és remélem nem lesz ezzel sem semmi gáz, meg ilyenek. Aztán amikor megérkeztem az UH-ról, meglehetősen meg voltam rogyva, szóval T kollégával beszéltünk pár szót, nem lehetett kikerülni. Meglehetősen megrendült és együttérző volt, de emlékszem, a végén azt mondta, kemény csávó vagy Norbi. A mai napig nem tudom mit akart ezzel. Azért vagyok kemény mert rákos vagyok? Nem tudom. Majd elolvassa talán a posztot és másnap elmeséli, hogy mire gondolt. Hehe. Aztán ahogy húzódtam bele a dologba, úgy csepegtek az infók kifelé. Azt hiszem a srácok nem nagyon beszéltek a dologról maguk közt, bár lehet, hogy ebben tévedek. Mindenesetre így vagy úgy, de nagyon basic infomorzsák voltak mindenkinél már, és én azt gondoltam, hogy ez így nem jó. Mindenkinek kényelmetlen a szitu, inkluding én. Szóval bementem Zs-hez, ő a főnök arc. Á, ez így lehet, hogy nem jó neki. Szóval ő a vezérigazgató, meg az igazgatótanács elnöke, vagy mi. Értitek, az elnök úr. Na szóval elmondtam a szakembernek mindent ami addig történt, nem igazán szépítettem semmit. Emlékszem, először azt hitte hülyéskedek, még ki is röhögött. Aztán beütött neki, hogy nem poénkodom. Megdöbbent. Átérezte. Nagyon emberi volt, igazán jól esett. Persze aztán kijött belőle a hurráoptimista, hogy nem lesz itt semmi gáz, mert ő ezt érzi. Rosszul érezte. Itt kell megjegyeznem, hogy amióta ez az egész tart, már kétszer megölelt. Nem vagyok én ilyen ölelkezős típus, de szerintem igazából ő sem, de nem tudok rá haragudni, mert tudom, hogy őszintén és nagyon komolyan megérinti az állapotom. De azért gyanús.

Nem sokkal ezután úgy döntöttem, hogy egyrészt színt vallok, másrészt irányba állítok mindenkit. Ugyanis rájöttem, hogy ha elmondok mindent nyíltan, és elmondom azt is, hogy én hogy állok a betegségemhez és, hogy mit várok el tőlük ezzel kapcsolatban, akkor mindenkinek sokkal könnyebb lesz. Így is tettem. Vidám kiscsoportos foglalkozás keretében szépen elmondtam a srácoknak mindent. Úgy mondtam el, ahogy kb. a blogban írok. Komolyan, de humorral fűszerezve, őszintén, de oldva a feszültséget. És szépen át is ment. Kifejezetten kértem mindenkit, hogy ne kezdjenek el másképp kezelni mint eddig, ne süssék le a szemüket amikor meglátnak. Rákos vagyok, de attól én még ugyanaz vagyok mint eddig. Nincs itt semmi látnivaló. Ennek ellenére, mármint, hogy nincs itt semmi látnivaló, nagyon megérintett ahogy a srácok reagáltak. Nem a kincstári optimizmus, nem a kötelező együttérzés volt a jellemző. Egyszerűen éreztem, hogy szeretnek, éreztem, hogy számítok. Biztosan éreztem, hogy aggódnak értem, és talán velem együtt félnek is egy kicsit. J még pityergett is volna picit ha nem szólok rá, másik J szemében több mindent láttam mint amit a szavakkal el tudna mondani, V meg úgy reagált kb. mintha a családjába tartoznék, és sorolhatnám. El kell mondanom, hogy mindkét J-vel és V-vel is ölelkeztem. Az egyik J-vel két különböző időpontban is. Kivagyok attól, hogy mindenki így szeret ölelkezni, de megadom nekik, hadd legyenek boldogok, hehe. Szóval, összességében elég jól sült el, tudtam, tudom, hogy nem vagyok egyedül ezen a fronton sem. A transzparencia tovább folytatódott. Ha volt valami esemény, általában a hétfő reggeli meeting végén, privát percek keretein belül elmeséltem, hogy mi a szitu. Így mentek a dolgok február végéig. Hogy miért csak addig? Mert eredetileg március első hetére volt kiírva az első kemó. Többször beszéltem Zs-vel, és folyamatosan azt a jelzést kaptam, hogy ő mellettem van, a cég mellettem van, mindenben támogatni fog. Megértette, hogy milyen csapás a kemó az ember immunrendszerére, hogy mekkora kockázatot jelent akár egy sima megfázás is, és, hogy egyszerűen nem fogom tudni úgy ellátni a munkám mint korábban. Vigyáznom kell magamra, jobban mint eddig bármikor. Mi lett a megoldás? Kicsit át lett szabva a feladatköröm, és megengedte Zs, hogy amíg véget nem ér ez az őrület, home officeból nyomhassam a melót. Ez nagyon, de nagyon fontos volt. Merthogy semmiképp nem kockáztatnék feleslegesen, és egy elhúzódó táppénz miatti semmittevés valószínüleg sokkal, de sokkal gyorsabban megölne mint a rák. Szóval így lett ez egy igazi win-win, és ezért február utolsó napján teljesen hazaköltöztem. Hazahoztam a gépem, a monitorjaim, a szuperkényelmes és méregdrága irodai székem, meg amire szükségem volt. Vettem használtan egy remek irodai íróasztalt, egy nyomtató hálózati kábelt, és egy nyolc állásos hosszabbítót. És elkezdődött az új életem. Hogy milyen a home office? Millió előnye és ugyanannyi hátránya van. Nem kelek korán, nem utazok napi két órát, olcsóbb a kaja. De többet is dolgozom itthonról, néha nehezebb is, mert a gyermek, az asszony, a kutyák néha csak itt sertepertélnek. És baromira hiányzik az irodai légkör, a kollégák. De ezt nem mesélem részletesebben, mert sajnos ezt egyre többen kezdik megtapasztalni mostanában. Egyébként pont úgy, ahogy azóta az egész cég is. Mindenki hazaköltözött.

Család. Rázósabb téma. Mielőtt elkezdem ezt a részt, le kell írnom, hogy több rákos sorstárs blogján olvastam korábban a család és barátok reakcióiról, hozzáállásukról, és meredek dolgokat írtak a többiek. Nálam nagy dráma nincs, de azért több minden köszönt vissza az olvasottakból. Lassan négy hónapja, hogy elkezdődött ez a csodás, mókával és kacagással teli új életem, amit a ráknak köszönhetek. Nyilván mindenki lesokkolódott a környezetemben amikor kiderült, hogy mi van. Teljesen érthető. Amíg valaki mással történik, amíg csak az RTL Klubon mutatnak be rákos embereket, vagy éppen a kolléga anyukája az érintett, addig ez az egész olyan baromi távoli, olyan megfoghatatlan mindenkinek. Drámai és szomorú persze, de kb. úgy, mint amikor bemondják a híradóban, hogy Timbuktuban merénylet volt, hárman meghaltak. Tragikus. De hol a picsában van az a Timbuktu és miért robbantgat ott egyáltalán bárki? És ki emlékszik erre egyáltalán másnap? Persze, hogy nem kell leírnom a választ ezekre a kérdésekre. Aki most kimondta magában, hogy költői kérdés, annak kisötös az ellenőrzőjébe, és a következő hónapban nem kell felelnie. Szóval mindenki lesokkolódik, a családban situation van, és senki, de senki nem tud ezzel mit kezdeni, és nem tudja hogy kezelni. Persze kivételek vannak. A feleségemről nem kell külön írnom, nyílván ő itt van, jelen van. Ahogy korábban írtam, V az elejétől kezdve belesodródott, és gyakorlati támogatást adott, fontos volt, és fontos most is a jelenléte. A volt feleségem E, nagyjából hasonlóan reagált. Keres, érdeklődik, segít. Z visz ha kell, jön, megy segít mindenben. Irgalmatlan fontos, hogy ők vannak, hogy ők így vannak. Apám többször hívott, az öcsém kétszer, és ennyi. Ez kurvajó. És a többiek? Valaki? Bárki? Senki. Óriási csend. Négy hónap. És senki, soha egyszer sem hívott fel, nem nézett felém, nem írt sms-t. Nem érdeklem őket? Nem szeretnek? Leszarják, hogy mi van velem? Nem, biztos nem. Honnan tudom? A feleségemet napi szinten kérdezgetik, hogy vagyok, mi van velem, vannak-e fejlemények. Most akkor mi van? Az van, hogy értelemmel értem, hogy mi történik. Rettenetesen nehéz lehet ez a szitu a hozzátartozóknak. Rohadt nagy dilemmákkal nézhetnek ők is szembe. Felhívnám, mert érdekel, de nem merem, mert nem akarok tolakodni. Fel kéne hívni, mert biztos örülne, de inkább nem hívom mert nem akarom terhelni. És hasonló huncut gondolatok. De ha nem értelemmel nézem a dolgokat, és mégis, hogy tudnék mindig mindent értelemmel, józan ésszel kezelni, hiszen ember vagyok, érzek. És ha érzek, akkor azt kérdezem, hogy mi a picsa van már? Miért nem hív fel valaki, és mond csak annyit legalább, hogy hallottam, hogy mi van veled, és együttérzek, vagy veled vagyok, vagy, vagy, vagy, pattogatott kukorica, vagy bármi. Miért nem? De persze végül az értelem mindig felülkerekedik az érzelmeken, nálam legalábbis biztosan. És ezért nem dühöngök, nem haragszom, nem hibáztatok. Egyszerűen néha csak rosszul érzem magam tőle. Ez van.

Barátok, haverok, ismerősök, kinek milyei vannak. Én nem nagyon gyűjtök sem barátokat, sem haverokat, sem cimborákat. Ezekkel majdnem mindig csak a baj van. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek. De szerintem ezt már korábban írtam valahol. Na, de erre a szekcióra nem fogok sok szót pazarolni. Mélyen igaz, hogy a rák jól megmutatja, ki az akinek valóban fontos vagy, ki az aki csak a Facebook örökpajti vagy az Insta legjobbarát. A rák megmutatja, hogy ki az aki csak szóbanmindígszámíthatszrám fajta kapcsolat. Be ne szólj, le tudom írni helyesen, de nem akarom. Nekem is van mindenféle kapcsolatom. Van olyan, aki megpróbál támogatni a maga módján, akár akire komolyan számíthatok is adott esetben. Van sok olyan is, aki néha szól egy-két kedveset, követi a helyzet alakulását, és még szorít is értem. Persze vannak a semleges érdeklődők is. Aztán ott vannak a katasztrófa turisták is, akik állítom, hogy konkrétan várják, hogy mikor fordul drámaira a helyzet. Ez utóbbinak is láttam már megnyilvánulását a Facebookon. Alapvetően jót mosolyogtam rajta, semmi meglepetés nem ért. Van olyan is, aki az én betegségemen keresztül akar kicsit felkapaszkodni, akar kicsit népszerűsödni, és posztolgat velem kapcsolatban olyat, hogy hű meg há. Erősen tupírozott, fele sem igaz. Aztán sajnos találkoztam azokkal a haverokkal, vagy cimborákkal, vagy nem is tudom, hogy nevezzem az embereket, akik azonnal felajánlották a segítségüket, hogy bármiben, és bármikor, és csak szólnom kell és aranyeső. Nyilván közülük sokan őszintén így is gondolják. De volt hogy kértem, de jajj, éppen nem jó, éppen dolgoznom kell, vagy éppen nem érek rá. Értem. De akkor mi a picsáért ajánlkoztál? Vagy azt úgy értetted, hogy szólj bármikor ha segítség kell, kivéve munkaidőben, mert akkor dolgoznod kell, kivéve éjszaka, mert akkor alszol, kivéve az esti órákban mert akkor ott a család és el kell látni őket, és kivéve hétvégén, mert akkor általában elutaztok valahová? Így értetted? Csak azért kérdezem, mert ha egy rákosnak hirtelen szüksége lesz segítségre, akkor ez általában akkor fog történni, amikor neked éppen van valami más dolgod. Hiszen bármikor kell a segítség, normál esetben neked akkor mindig van más dolgod. Most nincs pro tipp doboz, egyszerűen csak esedezve kérek mindenkit, hogy ne ajánlgasson olyasmit amit nem tud tartani, mert egy beteg, kiszolgáltatott helyzetben lévő ember tízezerszeresen fogja rosszul érezni magát egy normál szituban lévőhöz képest. Kérek mindenkit, gondolkozzon mielőtt kinyitja a száját. Mondjuk ez utóbbit erősen ajánlom rendszeresíteni, abból baj nem lehet. Aztán persze itt is itt vannak azok az emberek akiket relatív közel érzed magadhoz és nem keresnek. Na erre végképp nem térek ki, ugyanaz van mint a család esetében. ha elfelejtetted, görgess kicsit feljebb.

Végezetül akárki is vagy, akármelyik csoportba is tartozol, vagy sorolod magad, egy dolgot ne felejts:

Keresd a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess az új posztok érkezéséről, és elérhess olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide