Lassan egy hónapja írtam legutóbb, de azóta igazából csak két dolog történt. Az egyik, hogy elmentem Pet/CT-re, a másik pedig, hogy ma megjött ennek az eredménye. Őszintén szólva iszonyat lassan mennek a dolgok és ezt konkrétan életveszélyesnek érzem. Itt nem annyira van idő szarakodni mint a Hodgkinnál, de konkrétan lófaszt sem tehetek, egyszerűen csak megyek amikor és amerre kell. Sodródom az árral. Rettenetesen frusztráló.

Akármekkora is a késztetés, nem fogom az eredménnyel kezdeni, mert mondanivalóm van az előtte lévő dolgokról is. Szóval az történt ugye legutóbb, hogy megjött a szövettan és kiderült, hogy laphám rákom van. Ha kéne egy sarkos megállapítást tennem, hogy ez inkább egy jó, vagy inkább egy rossz dolog, akkor kénytelen lennék egyértelműen azt mondani, hogy  b+ ez kifejezetten a nagyon rossz kategória. Na mindegy. Ha jól emlékszem, pénteken derült ki, hogy mi van és csak következő hét szerdára volt időpontom a fül orr gégészetre konzultációra. Ennek azért van jelentőssége, mert amíg ez nincs meg, nem tudják nekem megkérni a Pet/CT-t. Akárhog is számolom, ez minimum öt nap bukó.

Szerdán a megadott időpontra megérkeztem a SOTE-ra, majd bejelentkezés után kijön egy doktornő és azt mondja, hogy elnézést kér, de a dokinénimnek hirtelen el kellett mennie egy műtéthez asszisztálni. Nem tudja, hogy mikor végez, de megvárhatom. Csodás. Munkából mentem el a nap közepén, azt nem lehet tudni, hogy mikor végez a dokinéni, vissza is kéne érnem a melóba, ez így nagyon nem komfortos. Viszont beugrott, hogy befelé jövet mintha a dokinénit láttam volna kint az udvaron. Kimentem, bingó. Odamentem hozzá, mondta, hogy most megy a műtétere, én meg mondtam erre, hogy oké, de beszéljünk meg előtte mindent itt az udvaron egy percben. Megtörtént, így másnap elvileg meg is kérhették a Pet-et nekem, hurrá. Eltelt egy-két nap, keresni nem kerestek, ellenben lebetegedtem. Mondom milyen fasza lesz ha most hívnak majd, hogy mehetek, én meg azt kell, hogy mondjam, hogy oké, de nem tudok mert beteg vagyok. Erre majd új időpont, újabb várakozás, ehh. Rosszabbul nem is jöhetett volna ez ki. Aztán teltek a napok, de csak nem hívtak. Nem hívtak, és így is volt ez egészen szerdáig. Éppen munkaügyben telefonáltam miközben kaptam egy smst. Majd egy újabbat. Miután letettem a telefont láttam, hogy egy vezetékes számról egy perc alatt tizennégyszer!!! keresett valaki. Na baszki, ez tuti a petes csapat. Visszahívom a számot és mit ad Isten, a SOTE központi száma jelentkezik be. Csodás. Lerakom, nyilván majd újra hívni fognak. Nem így történt Ehelyett a dokinénitől kaptam egy sms-t, hogy őt hívták a petesek, hogy engem egyfolytában próbálnak elérni, de lehetetlen velem telefonon beszélni, így hívjam őket én a dokinénitől kapott telefonszámot. Aham, állandóan próbálnak elérni. Tizennégyszer egy perc alatt. Tizennégyszer! Aztán soha többet. Okos. Tárcsázom a megadott számot, felveszi egy szakasszony aki nekem szegezi, hogy végre tudunk beszélni és, hogy én mennyire elérhetetlen vagyok, és így tovább és így tovább. Több sem kellett, és talán ismertek már annyira, hogy nem fogtok meglepődni azon, hogy kedvesen (a magam sznitjén) ugyan, de tartottam egy kissé kioktatóra sikeredett kiselőadást az időmenedzsmentről, hatékonyságról, munkaszervezésről. Ahogy kell. Kifújtam a szakma orrát, hehe. Amúgy sikerült jól belegázolnom a szakasszony lelkébe. Pedig esküszöm, hogy nagyon nem ez volt a szándékon, de valószinüleg megviselt ez az átgondolatlan, szervezetlen, kissé esetlen munkavégzés, hehe. Na mindegy, egyébként nem kis erőfeszítésembe került mire kb. az öt perces beszélgetésünk végére kedvesen és mosolyogva tudtunk elvállni egymástól, úgy, mint akik alig várják, hogy következő hétfőn találkozhassanak. Persze minden tudnivalót elmondott, kb azt is, hogy hova kell menne, de én mondtam neki, hogy oké, nyugodjon meg, rutinos petre járó vagyok, tudok mindent, meg egyébként is. Tényleg barátságosan váltunk el.

A hétfői randi előtt még pénteken beugrottam a SOTE-ra egy kis vérvételre, mert kiderült, hogy festős CT-t is fognak csinálni ha már arra járok, ahhoz meg le kell csekkolni a vesefunkcióimat. Nem ecsetelem részletesebben, hogy mi történt, legyen elég annyi, hogy megint összeszurkáltak, megint egy jó nagy szopás volt az egész, pedig megint nagyon rendben volt a szakasszony aki csinálta. Nem rajta múlt, hozott anyagból dolgozott.

Hétfőn időben elindultam a SOTE-ra, legalábbis azt hittem. Tudjátok, hogy baromi kényes vagyok arra, hogy pontos legyek, most sem volt ez másképp. Számoltam amivel lehetett, számoltam a forgalommal, számoltam a parkolási nehézségekkel, a bejelentkezéssel, mindennel. Délre kellett mennem, és annak rendje és módja szerint én már 11:55-kor el is voltam tévedve a SOTE-n. Bolyongtam mint egy szerencsétlen és hiába kértem a segítségeket az ott dolgozóktól, senkinek fogalma sem volt arról, hogy hova kell mennem a leírás alapján amit a telefonban kaptam szerdán. Aztán jött a megmentőm, egy fiatal doki, aki elmondta, hogy kb jó helyen vagyok, forduljak meg, ott egy bejelentkező ablak, regisztráljak, aztán majd eligazítanak. Hálásan köszönöm. És még mindíg nem volt dél. Beállok a sorba, eltelik öt perc és egy millimétert sem haladtam előre. Megsemmisülve hívtam fel a szakasszonyt akivel előző héten beszéltünk, és elmondtam, hogy hol vagyok, mit csinálok és miért kések. A válasz? Hát az elég letaglózó volt. Norbert, elmondtam magának, hogy jöjjön az alagsorba az új üvegépületbe. Minek áll máshol sorba? Minek hallgat mindenféle orvosra? Oké, értem, elnézést. Segítsen kérem, hogy pontosan hogyan jutok le, mert három alagsorban voltam már, de mind zsákutca volt. Egyszerű, ott van egy folyosó, menjen az elejére, van egy nagyon régi színes lift, abba szálljon be és a pultomnál fog kiszállni. Nem bonyolult. Oké, köszönöm, sietek. Leteszem, elindulok visszafelé és mit ad Isten? Négy folyosó van. Mindegyiket végigrohanom, de egyikben sincs festett lift. Én nem szoktam pánikolni soha, de itt egy kicsit leakadt a tű. Megálltam, kicsit gondolkodtam és arra jutottam, hogy lesz ami lesz, átmegyek a főbejárathoz és megközelítem onnan a dolgokat. Lementem a mozgólépcsők mellett az alagsorba gyalog, bejutottam egy nagy terembe, ahol egyszercsak megláttam a kiírást: PET. Halleluja! Elindultam arra, james Bond módjára rúgtam be az ajtót és vetődtem be rajta. Rámnézett egy fehér köpenyes fiatal hölgy a pult mögül és csak annyit kérdezett, hogy Norbert? Alig negyed óra késéssel meg is érkeztem. Profi vagyok. Hozzáteszem, üvegépületnek se híre, se hamva nem volt, a mai napig nem értem miről beszélt. Sebaj, hehe. Szépen kitöltöm a doksikat, átbeszélünk mindent, majd mondja a szaksszony, hogy akkor kéri a korábbi leleteket. Ebben a pillanatban mintha egy hidrogén bombát dobtak volna le rám. A korábbi leleteket? Aham, azokat a kocsiban hagytam. Alig negyed óra múlva már ott is voltam a paksamétával. Te jó Isten, vér ciki volt. Szóval azt jó ha mindenki tudja, hogy ha korábban az ember kicsit magasabb lóra szállt mint kellett volna az élet azt teljesen biztosan később visszaadja. Aztán pedig amikor ez bekövetkezik, jóval nagyobbat is fogsz pofára esni, mint ha korábban nem arcoskodtál volna. Régen éreztem magam ennyire kínosan, komolyan mondom, hogy a mai napig feszengek ha eszembe jut. Mondjuk rohadtul megérdemeltem, hehe. És tanultam belőle? Nyilván. Legközelebb is pont ugyanígy fogok tenni hasonló helyzetben. Nem baj az ha időnként más is jól érzi magát, nem csak én, hehe. Egyébként a petes dolog kb rendben lecsengett, itt is szurkáltak mire be tudták tenni a branült. De igazából most nem a fizikai része volt a megterhelő, hanem szembesülni azzal, hogy megint itt ülök egy nyomorult bőrfotelben, megint bennem van egy branül, és megin kortyolgatom a meleg vizet arra várva, hogy túl legyek azon a vizsgálaton ami megmutatja, hogy pontosan mennyire basztam rá. Nem volt könnyű.

A vizsgálatról nincs kedvem semmi többet írni, jöjjön inkább a verdikt. Az a helyzet, hogy lehetne sokkal szarabb is a helyzet. Bár az az igazság, hogy mindent megtettek azért, hogy a lehető legkevesebbet értsek a leletből, de azért a lényeg kb megvan, hehe. A jó hír egyrészt az, hogy a limfómám nem jött vissza, így nem kell két fronton küzdenem. További jó hír, hogy ez a legújabb csoda nem képzett áttétet semmilyen fontosabb szervemem. Ami már inkább a szarhír kategória, hogy nem maradt meg lokálisan a nyelvgyökömön, hanem a körülötte lévő mirigyekbe néhány helyen már feltehetően kicsit belemart, látszik itt-ott ennek a nyoma a CT-n. Ez azért para, mert ha egyszer a kis rohadékok onnan megindulnak, a mirigyrendszeren keresztül mindenhova eljuthatnak és mindenhol mindenféle áttétet tudnak képezni. Szóval jó lenne ha gyorsan elindulna a kezelés, hogy ezt megakadályozzuk, de egyelőre még a dokival sem tudtam beszélni, végül csak írtam neki egy sms-t. Remélem holnap délelőttre ez változik. A következő lépés az, hogy az esetem az onkoteam elé kerül, ahol eldöntik, hogy mi lesz. Nagy meglepetésre nem számítok, itt elsődlegesen a sugárkezelés várható, kb másfélszer akkora dózisban mint legutóbb, koncentrálva a nyaki részre. Nyamm-nyamm, már alig várom. De tényleg. legyen akármilyen szar, csak kezdődjön mihamarabb.

Ha legközelebb lesz valami érdemleges, természetesen megírom.

Hja, és ha ez mind nem lenne elég, ma este még a Fradi is kikapott a lényegesen nagyobb játékerőt képviselő Celtictől. Hiába ez a realitás, szarul érzem magam miatta. Mindörökké Ferencváros!

Addig is ne feldjétek:

Keressétek, kövessétek, lájkoljátok a Ráktérítő blog Facebook oldalát, hogy elsőként értesülhessetek az új posztok érkezéséről, és elérhessetek olyan tartalmakat, amik itt nem jelennek meg! 

 Klikk ide